Honnan a belső tűz, amely ma ugyanolyan lelkesedést táplál önben, mint a szolgálatra készülődés éveiben?

Hivatásom megélése, annak minden egyes apró eleme, annyi fénnyel világítja meg a teendőim végső célját, hogy képtelen lennék rutinból, gépiesen sorjázni a feladata
imat. Olyan tudatossággal, lépésről lépésre haladtam Isten szolgálatára már gyermekkoromtól, mintha többen is beszéltek volna ennek a missziónak embert próbáló, formáló, ám gazdag áldásáról. A gyermekkori családomban nem ismertem lelkész rokont. A Teremtő tudja, mit akar. Olyan szülőkkel áldott meg, akikről ma is a legnagyobb szeretettel szólhatok. Édesapám a mai napig a példaképem: kőműves szakmáját hivatásként gyakorolta. Biztonságos, elfogadó, ösztönző környezetet teremtve. Sorsának megpróbáltatásait, a súlyos betegséget is alázattal hordozta.

Úgy tudott élni és meghalni, hogy sohasem kételkedett az isteni gondviselésben. Most, évtizedek múltán is, nehéz helyzetekben az ő példája erősít. Az Atya és az apa szerepei a tudatomban szeretetteljes egységgé forrtak össze.

Ki egyengette lélekben az útját Isten felé?

Felsőnyárádi bányászfaluban nevelkedtem. Édesanyám ellenzéki érzelmekkel viseltetett az akkori rendszer iránt. Tiltakozásul kijelentette: ő a fiát egyházi iskolába íratja! A lelkipásztorunk hét nyelven beszélő, Svájcot, Dániát megjárt, igen művelt ember volt. Gyányi Károlyt Dévaványa környékéről vezérelte hozzánk az Úr. Sokat beszélgettünk a szolgálatról, a hitről, a küldetésről. Szavai termékeny talajra hullottak. Soha nem éreztem hátrányát, hogy egy nemesi családok és hagyományos falusi emberek által lakott bányásztelepülésről a hit tudományának művelését tervezem.

Exmisszusként már akkor szolgálatot teljesített, mielőtt lelkészképesítő vizsgáit letette volna a Debreceni Hittudományi Egyetemen. Mit jelentett életében egyszerre tanulni és dolgozni?

Éppen azt a többletet adta, hogy a felelősségvállalásomat ne száz, hanem kétszáz százalékra teljesítsem. Átmenet volt a gondtalanabb diákélettől a felnőtté érésig. Az értékeket – akár tárgyiak, akár szellemiek – a helyükön tudtam kezelni. Sokat kaptam abban az értelemben, hogy érzékeltem a tényleg szükséges és a felesleges holmik közötti különbséget. Ma is elcsodálkozom: sok fiatal azért hajt, hogy félmillió forintnál is drágább telefont birtokoljon, s mire kifizeti, veheti az újabbat.

A digitális világban miként lehet a legeredményesebben megszólítani a híveket?

Egy papírlappal és egy tollal a kezemben szabadabbnak érzem magam, mint a világot befogó okostelefonnal. Ahhoz, hogy Isten Igéjét hűséggel tolmácsoljam, sokkal inkább az emberi lélek rezdülését kell figyelnem. Egy tinédzserről már látszik, hogy a hit áthatja egész lényét, még akkor is, ha pillanatnyilag nem tud róla. A Krisztus földi tartózkodása óta eltelt kétezer esztendő alatt az emberiség gyakran eltávolodott az istenhittől. Most is ilyen korszakot élünk. Mennyi különböző módszerrel juttatták el a Teremtő Isten üzenetét a szószékről! A keresés ténye nem újdonság. Az a cél, hogy egész mivoltunkkal jelenítsük meg küldetésünket. A vasárnap kitüntetett figyelme után hétfő reggel kezdődik a mi igazi keresztyénségünk. Tudjuk-e úgy megélni a kegyelmi időt, hogy életünk minden perce istentiszteletté nemesüljön?

Felesége lelkipásztor az avasi gyülekezetben. Istentiszteleteiket, hittanóráikat, a szolgálatban megtett kilométereket mindig kettőjükre számítja. Miért?

Sablonok helyett mély megtapasztalásokat mondhatok. A feleségem maradhatott volna benn az egyetemen, de az Isten és egymás iránti elköteleződésünk mértéke közös szolgálatra hívott bennünket. Száz lépcső vezet az avasi templomhoz. Ezen minden vasárnap együtt indulunk az istentiszteletre. Gondolkodásra, befelé figyelésre éppen elég. Együtt vándorolunk itt is, minden közös lépést megfontolva. Istenhez vezet az utunk, és pásztoroljuk nyájunkat.