Emlékszem egy régi cimborámra, aki ugyan nem volt templomba járó, a családjától is ezt a mintát kapta, vette át, ám egyszer váratlanul kibökte, hogy időnként azért be-beül valamelyik útjába eső templomba. Mert szüksége van erre az egyéni csendességre. Erre az Istennel való meghitt találkozásra. Meglepődve kaptam fel a fejem, hiszen a mindig kritikus, mindig keményen fogalmazó srác részéről ez komoly és nem várt vallomás volt. Megengedte, hogy egy kicsit belenézzek a lelkébe. Egy percre félrehúzta a függönyt, láthattam, mi rejlik a kulisszák mögött.

Az évek során sok olyan embert ismertem meg és tartok számon, akik nem gyakorló hívők, nem egyháztagok, nem részesei a vasárnapi istentiszteleteinknek, egészen másfajta életre rendezkedtek be, időnként mégis előállnak egy-egy olyan egészen váratlan és meglepő megnyilvánulással, amelyből kiderül, hogy nekik is szükségük van Istenre.