Az Ige mellett

VIII. 3. VASÁRNAP

(49) „Mert majd minden ember tűzzel sózatik meg.” (Mk 9,42–50)

Mit jelenthet ez a mondat? A korabeli olvasóknak a só és a tűz megidézhette a templomi áldozatokat. A felajánlott húsokat megsózták, azután égették el, a só pedig a tartósítás miatt kellett, nem lehetett az oltárra bomlásnak indult állati részeket tenni. A só a hosszan tartó minőséget garantálta. A tanítvány, a keresztyén ember azzal, hogy elfogadja Isten hívását, elindul Jézus után, hozzá igazítja az életét, magát áldozatként fel is ajánlja Istennek. Krisztus magát adta értünk – mi pedig önmagunkat adjuk a kezébe, hogy vezessen, beépítsen a terveibe. De hogy jön ide a tűz? Bibliai jelkép. A tűz megtisztít és megpróbál, mint a kohó tüze az ércet. Jézus mindig a teljes képet mutatja meg. Keresztyénnek lenni nem könnyed szabadidős időtöltés, hanem az Istenhez igazodás útja, amely során kinyílik az ő valósága, csodákat élünk meg és hatalmas dolgokat, újjáépít minket az Úr, és gyógyít. De ezzel együtt megtisztít, jobbá is tesz, újra és újra szembesít a saját sötét oldalunkkal, olyan helyzetekbe állít, amelyekben dönteni kell, változni. De így többek leszünk és jobbak. Minden a hasznunkra válik, és az örökkévalóságra készít minket. Nehézségekkel tartósít minket Isten, ha neki adjuk magunkat. Tartósít, azaz kiemel az élet elvesztegetéséből, és beemel az ő örökkévaló terveibe.

1Móz 35

RÉ 719


VIII. 4. HÉTFŐ

(16) „Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,1–16)

A tanítványok elzárták az utat, amikor a szülők egy érintést kértek saját gyermekeiknek. Az érintés itt áldás volt, imádság, szeretet – a szülők Jézus közelébe szerették volna vinni azokat, akik a legfontosabbak. Jézus megharagszik a tanítványokra. Szabad utat kell adni hozzá annak, aki jönni akar, és annak is, akit hoznak. Hogy mi munkálhatott az apostolokban? Ki tudja? Talán hogy most fontosabb teendője van Jézusnak, a gyerekek ráérnek, az az érintés várhat, el is maradhat, végül is... Fontos figyelmeztetést kapnak a mindenkori tanítványok, a mai kor keresztyénei is: a gyerekek, a gyengék, a legutolsók, akiket visznek és küldenek – nekik mindenkor szabad útjuk van. És nem a biztonsági őrt játszó, lezárt szívű követők a példák, hanem pontosan a gyerekek, akik nyitottak a bizalomra. A gyerek olyan, mint az üres edény. Nincs lezárva, nincs telve magával vagy valami mással, és nem is akar Isten elé akadályt állítani. Jézus ölelése és áldása, az érintése a hazatalálásunk jele, a visszakapott életé és a visszakapott Istené. Egyetlen esélyünk: nekem, neked és mindenki másnak is.

1Móz 36

RÉ 467


VIII. 5. KEDD

(27) „...mert Istennek minden lehetséges.” (Mk 10,17–31)

Odafut egy gazdag fiatalember Jézushoz, majd tisztelettel feltesz egy kérdést. Jó indítás, csak a kérdés rossz. Viszont ez nem akadályozza meg azt, hogy az Úr még így is a lényeg felé fordítsa a beszélgetést. De az ifjú nem érti. Amire valójában szüksége van, nem valami bölcs válasz, forradalmi ötlet, hanem folyamat, út, egész embert igénylő történet. Egy szó: követés. Ez benne van abban, ahogyan Jézus említi a parancsolatokat. Megtartotta-e őket? És a másik nem érti meg. Mert Jézus nem a formára kíváncsi, nem arra, milyen szépen betöltötte a vallásos előírásokat. Hanem hogy érti-e a törvények szívét, tartalmának lényegét, a szeretetet. Hisz az örök életről, az üdvösségről kérdezett – Jézus rámutat, az a szeretet útja. Ez az ő útja, Jézusé, amelyet ő jár be, amelyet ő mutat meg minden lélegzetvételével egészen az utolsóig, a kereszten. Az ifjúnak először is döntenie kell, Isten hívására igent mondani. Aztán elengedni mindent, ami akadály. Ezek után pedig csatlakozni Jézushoz. Ma sincs ez másként, ez az üdvösség útja. Bátorítson minket, hogy erre az útra lépni is Isten munkáját jelenti bennünk, azóta is. Neki lehetséges – nekünk lehetőség.

1Móz 37

RÉ 129


VIII. 6. SZERDA

(43b) „...aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mk 10,32–45)

Zebedeus fiai emberi módon cselekszenek: ha már ott vannak az első követők között, kockázatot vállalnak, akkor a „díjátadón” is elöl akarnak lenni. Uralkodni szeretnének, naggyá válni. Látják a karriert, és be is akarják biztosítani, ha a földön nem ment, akkor az Isten országában. A baj, hogy az emberi minta nem illeszkedik a menny rendjéhez, ott nagynak lenni mást jelent. A többi tíz apostol megharagszik, nem szép Jakab és János „különutas” lépése – de talán bennük is van hasonló ambíció. De Jézus elmondja az új törvényeket, feje tetejére állít mindent: ha első akarsz lenni Isten országában, engedj magad elé mindenkit, szolgálj, segíts. Nagy titkot tanít nekünk itt Jézus, olyat, amely nélkül őt magát sem lehet megérteni: az igazi hatalom nem nyom el, nem semmiz ki, hanem felemel és meggazdagít. Az igazi, mert az emberi logika mulandó és elfoszlik, az erőszakból induló felemelkedés csak ideig való. De a bárány győzelme örök. Valójában az emberi látás van feje tetejére állítva. Legyen az egyházban olyan ambíciónk, amilyenre Jézus tanított!

1Móz 38

RÉ477


VIII. 7. CSÜTÖRTÖK

(51) „Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak.” (Mk 10,32–45)

Bartimeus felugrik, azonnal, nem kér egy kis időt, indul, amikor hallja, hogy Jézus hívja. A maga alá hajtott, ülőhelynek használt felsőruhájába sem akar belegabalyodni, megy, mert mennie kell. Sokak számára zavaró volt, ahogy kiáltozott, de őt nem érdekelte, most van itt a lehetőség. A lehetőség, hogy végre történjen vele valami lehetetlen, amire senki sem képes, csak Isten. Jézus odahívja, rákérdez, mit tegyen. Bartimeus pedig nem kér keveset: látni akar, véget vetni a vakságnak. Legyen példa előttünk Bartimeus vakmerősége és helyzetértékelése. Ha tudom, hogy Jézussal találkozom, öntsem elé az életem, adjam magam oda, kérjem, hogy az gyógyuljon meg, ami gyógyíthatatlan. A jerikói vaknak nemcsak a szeme gyógyult meg, hanem az életsebe is. Jézus visszaemelte a látók közé azt, akinek hite vakként is látást adott. Vigyük oda magunkat, kérjük oda magunkat Jézus elé, és ne elégedjünk meg kevesebbel, mint az emberileg lehetetlennel! Mert Jézus ezt akarja: hitünkre válasz az, hogy megtart. Bartimeus ezek után követte őt. Nem veszítette el a szeme elől. Mi se tegyük, kövessük azt, aki meggyógyított, megváltott.

1Móz 39

RÉ 764


VIII. 8. PÉNTEK

(8) „Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat…” (Mk 11,1–14)

Jön Jézus, jön Jeruzsálem felé! Hatalmas csoda után, Lázárt hívta vissza a halálból az életbe, de ott van még előtte ezernyi más csoda híre, megelőzik a példázatai. Jön, érkezik az, aki más, mint a halott vallásosság, más, mint a korrupt vezetőség, szent és szeret, hatalma van, és mégis tiszta. Még nem értették az emberek ott és akkor, mégis ünnep lett a bevonulásból. Az Isten iránti vágy ünnepe, annak az ösztönös felismerése, hogy most történik valami, de igazán. Nem hamis próféták üres szavai koppannak, nem olcsó reménykedés tűnik fel, hanem éppen az veszik el. Próféták szavai teljesednek be. Nincs idő kidíszíteni a várost, nincs idő méltó „rendezvényt szervezni”. A ruha az útra, az ágak a kézbe a tisztelet jelei – és többet érnek bármilyen hivatalos pompánál. Ünnep az, amikor Jézussal találkozunk. Amikor közel érkezik hozzánk az Ige, akkor nem ceremóniára van szükség, hanem bekapcsolódni a világegyetem dicsőítő kórusába. Még ha nem értünk is mindent, akkor is. Jó ott lenni. Ott, akkor ez csak egy kis ideig tartott, pár nap múlva egy másik tömeg a kereszt felé löki Jézust. Azt a Jézust, akinek első útja a jeruzsálemi templomba vezet, az Istennel kötött szövetség szentélyébe. De így is helyén volt a spontán ünnep, amely összekapaszkodott az örökkévalóval.

1Móz 40

RÉ 186


VIII. 9. SZOMBAT

(17) „Nincs-e megírva: »Az én házam imádság háza lesz minden nép számára«?” (Mk 11,15–19)

A jeruzsálemi templomnak védett térnek kellett volna lennie, másként kellett volna történnie mindennek, mint a falain kívül. Az imádság háza – a találkozás helye, amelyről a próféták érthetően elmondták: nem az áldozat számít, hanem a szív, a tiszta szándék, a tiszta élet, ugyanennek kell jellemeznie a papokat is, akik átveszik, akik közbenjárnak. A templom az Istennel való találkozás helye. Védett tér, erre fenntartott alkalom. Közös nagy tiszta szoba, ahol különös rendnek kell lennie, amelyre vigyázni kell. Ehelyett mit látunk? Oda nem illő dolgokat. Akadályokat az Istenhez vezető úton. Nem rendeltetésszerű használat – ismerjük ezt a mondatot. Itt is ez van. A hely, amely arra rendeltetett, hogy Istenhez közel kerüljünk, tele van zajjal, szeméttel. Jézus azt is hozzáteszi, hogy ez az épület minden nép számára jel. Isten népének itt kellett volna felmutatnia azt a mást, amelyet az Istennel való közösség jelent. Tudjuk, mi lesz ezután. A jeruzsálemi templom pár évtized múlva elpusztul. Jézus új templomot épít, az egyházat, de nem kövekből, hanem életekből. De a cél ugyanez, hogy közöttünk járva Istennel lehessen találkozni – ne pénzváltókkal, ügyeskedőkkel, szemfényvesztőkkel. Figyelmeztetés nekünk és felhívás, hogy tartsunk újra és újra vizsgálatot: hívő életünk betölti-e a célját, gyülekezetünk, egyházunk azt teszi-e, amire Isten rendelte?

1Móz 41,1–36

RÉ 746