Ma már nemigen számolhatunk azzal az erős történeti szemléletmóddal, amely a XIX. század végén újra tudatosította egyházunkban gályarabjaink szenvedését. Ennek ellenére a közös protestáns emlékezetben ma is sajgó traumaként él a nápolyi gályákra ártatlanul elhurcolt református és evangélikus prédikátorok és tanítók szenvedéstörténete. Erősítette emlékezéskultúránkat, hogy 1976-ban országszerte megünnepelték gyülekezeteink a prédikátorok és tanítók megszabadításának 300. évfordulóját, és bizonyosan segítette Moldova György regénye, a Negyven prédikátor (1973) is a téma szélesebb körben való megismerését.

Az idén éppen 350 éve annak, hogy 1675. május 7-én megérkezett az olaszországi Nápoly kikötőjébe az a harminc protestáns prédikátor és tanító, akik – mintegy száz társukkal együtt – hazájuk és vallásuk szabadságáért inkább vállalták a pozsonyi vésztörvényszék koholt vádak alapján hozott halálos ítéletét, mint hogy hitüket megtagadják, vagy külföldre meneküljenek. Ennek az évfordulónak alkalmából idén, május 8-án emlékező istentiszteletet tartott magyar református és evangélikus lelkészek és egyháztagok mintegy harminctagú csoportja a nápolyi német ajkú evangélikusok templomában. Emléktáblát is elhelyeztek, amely hirdeti, hogy a hálás utódok szívében-lelkében 350 év után is él az igazak emlékezete (Péld 10,7a). A Doktorok Kollégiumának ez év augusztusi plenáris ülése ugyancsak kiemelten foglalkozik a témával, neves előadók segítségével. De miért kell vagy lehet még ennyi idő után is emlékeznünk és emlékeztetnünk történelmünknek erre a gyászos időszakára? E kérdésre természetesen mindenki más választ adhat. A történetet feldolgozó regényíró rejtetten utalhat arra, hogy számára a prédikátorok és tanítók sorsa az 1956 utáni magyar értelmiségi választási lehetőségeit példázza: beáll a sorba, külföldre menekül, vagy vállalja a megaláztatást.