Amikor a beszélgetésünk időpontjának egyeztetése miatt telefonáltam, azt a választ kaptam Virág nénitől, hogy előbb meg kell néznie a naptárként is használt Bibliaolvasó Kalauzát, nem vállalt-e aznapra szolgálatot. Aktívan telnek a mindennapjai?

Korán kelek, a reggelt a napi Ige tanulmányozásával kezdem. Sokat imádkozom a hét gyermekemért és a családjaikért. Akinek különösen is szüksége van a törődésre, annak mindennap üzenetet írok, egyfajta nagyanyai „ölelésként”. Egy ideje igeverseket jegyzetelek ki egy füzetbe, ezeket azután szóról szóra meg is tanulom, hogy belső igazságokká kovácsolódjanak a szívemben. Ezzel tornáztatom az agyamat kétértelmű keresztrejtvények fejtegetése helyett. Emellett mindennap szakítok időt a gyakorlásra. Hatvan éve ugyanazon a harmóniumon kántorizálok, nemrég hímeztem rá új terítőt. Régebben csak a kezdősorokat énekeltem, mert nehéz volt egyszerre nézni a kottát és a szöveget. Most már viszont egy kottaíró program segítségével összeszerkesztem a kettőt, így akár a 119. zsoltárt is végig tudnám énekelni! Mostanában kizárólag egyházi zenét játszom. – Már te is beszűkülsz?! – kérdezte tőlem valaki. Nem, kitágulok.

Lenne, aki átvenné a kíséretet?

Marci unokám biztosan vállalná a lellei mellett a boglárit is, de amíg meg tudom tenni, addig szolgálni szeretnék. A zsoltáríró szavaival élve kérem Istent: „Ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedékének!” Az énektanítás fontos feladatom, mert az éneklés közös imádság. Amit Jézusért teszek, nem munka, hanem abszolút természetes. Ha tényleg ő a középpont, akkor nem is mi cselekszünk, hanem a bennünk élő Krisztus.

Gondolom, a boglári közösség is viszonozza Virág néni odaadását.

Tizenkilenc hónapig ápoltam otthon a fekvőbeteg férjemet. Ebben az időszakban voltak angyalaim, akik figyeltek rá, amíg elmentem az istentiszteletre. Amióta hazament, visszakapcsolódtam a gyülekezeti alkalmakra, hatalmas szeretet zúdul felém lelki testvéreimtől. Rögtön észreveszik, ha valami gondom van, ha nem mosolygok annyit. A fiam, Levente lett a férjem utódja, ő a lelkipásztorom. Sok támogatást kapok tőle is.

Hogyan élte meg gyermekként a kommunista időket?

Visszatekintve szerencsésnek tartom, hogy kirekesztett bennünket a társadalom. Így abszolút nem kellett igazodnunk a világi irányzatokhoz, csakis az Igéhez. Ez ma is igaz: egyedül a Lélek tanításához ragaszkodjunk, tegyünk különbséget jó és rossz között! A bombázások idején születtem, 1944-ben. Kiságyként egy kétfülű ruháskosár szolgált, abban vittek le az óvóhelyre, amikor megszólaltak a szirénák Kaposvárott. Az Úr olyan édesapát adott nekem, aki születésemkor már megpróbált hívő ember volt. Háborún, politikai meghurcoltatáson ment keresztül, fiatal kora ellenére súlyos szívbeteg lett. Megtanulta, mit jelent Jézus Krisztust követni, és hangsúlyos volt számára, hogy a testvéreimmel mi is megismerjük a Megváltót. 1946-ban tisztviselői állásából B-listára tették – hívő emberként duplán büntették –, látszólag egy fillér nélkül maradtunk. Ekkor kezdődött a csodák sorozata: egy gazdatiszt szobát bérelt tőlünk a lánya számára, amiért terménnyel fizetett. Édesanyám kifőzött, így nemcsak nekünk, de még azoknak is jutott étel, akik a piacon már semmit sem kaptak. Így segített Isten háromféle, nyomorúságban lévő emberen. A másik csoda 1950-ben történt, amikor egy családi ismerősünk elárulta, hogy a szüleink is rákerültek a rendszer ellenségeit tartalmazó kitelepítési listára, így még idejében el tudtak menekülni. Ekkor első osztályos voltam.