Miről írjunk legközelebb? – tette fel lapunk a kérdést a Csillagpont résztvevőinek, akik egy nagy papírlapra felírhatták az ötleteiket, javaslataikat. A számos érdekes téma között böngészve megragadta a figyelmemet egy rövid, lényegre törő válasz: „Istenről”. Mindig örömmel veszem az olvasói visszajelzéseket, amelyek leginkább gyülekezetem tagjaitól vagy rokonaimtól, barátaimtól érkeznek. És ha azt hallom-olvasom, hogy valamelyik írásom üzenete különösképpen megmaradt valakiben, szívből hálát adok Istennek érte. Hiszen őróla írni jó. Mert ha a szövegben látszólag csak egyszerű, hétköznapi helyzetek, megtapasztalások leírását látja maga előtt az olvasó, és az Istenre mutató végkövetkeztetés csak a legutolsó mondatokban bújik is elő, vagy éppen valakinek egyáltalán nem tetszik, amit olvas, akkor is az a legfontosabb, hogy Istenről írtam.

Miért jó Istenről írni? Hasonló lehet ez ahhoz, amikor a szerelmes szinte mindig a kedveséről beszél, mindig rá gondol, mindenről ő jut az eszébe. Ha eszik vagy iszik valami finomat: – Ez neki is nagyon ízlene. – Ha szép dolgot lát: – Bárcsak ő is láthatná! – A szívében megtelepedett mámoros érzéssel kel és fekszik, ez tölti ki a napjait, és mindig csak azt várja, hogy újra a szerelmével lehessen. Jó esetben a hívő embernek ugyanígy átszövi az életét az Istennel való kapcsolata. A lángoló szerelemben azonban – mondják a lélek tudós ismerői – legfeljebb két évig lehet égni, ugyanis ennyi ideig bírja az emberi szervezet ezt az erősen felfokozott lelkiállapotot. Ugyanígy a mi „első szeretetünk” is (Jel 3,16) ellangyosodhat, csökkenhet egy idő után. Sőt, ha nem vigyázunk rá, ha a világ ezerféle szebbnél szebb ígéretére figyelve elcsatangolunk szerető Istenünk közeléből, szinte egészen ki is hűlhet.

Milyen jó, hogy ő ilyenkor sem mond le rólunk, ahogy a szerető szülő sem dobja el magától a gyermekét, ha az megszomorítja, hazudik vagy hátat fordít neki. Míg a szerelmünk megbánthat, becsaphat, elhagyhat, ő soha nem tenne ilyet velünk. Isten mindig visszavár minket. Csak néha elenged minket lázadó külön útjainkra, hogy aztán csalódott, sebzett tékozló gyermekként kullogjunk vissza hozzá. Aki ugyanis Jézus Krisztus érte hozott áldozatát már egyszer elfogadva Isten gyermeke lett, annak akkor is a szívébe van rejtve Atyja szava, amikor éppen az ellenkező irányba szalad az „én tudom, mi kell nekem” feliratú hátizsákjával. Azzal a szép, divatos, modern batyuval, amelyben a kenyér lassan kövekké változik át.

Ezért ír az ember Istenről. Mert csak vele érdemes az úton menni, csak ő tudja a nehéz táskát levenni a vállunkról. Mert az ő irántunk érzett szerelme „kitöltetett a mi szívünkbe” (Róm 5,5 – Károli-ford.), örök és maradandó, nem csökken két év után, nem múlik el soha. Istenről írni, beszélni, énekelni jó