„Elsősorban a közvetítő szándékával próbáltam végezni a tudományos munkámat, megmutatni térségünk értékeit – nem utolsósorban azért, mert egymásra vagyunk utalva” – vallotta Kiss Gy. Csaba Széchenyi-díjas művelődéstörténész, irodalmár, tanár. Életének és munkásságának egyik legfontosabb kérdése az volt, létezik-e, és ha igen, milyen az európai kultúra közép-európai változata. Fél évszázados tudományos és tanári pályája során azt kutatta, mi segítheti elő a kölcsönös megértést ebben a sűrű történelmi szövetű térségben. Nem csak írásaiban, egész életútjával próbálta átörökíteni az összetartozás gondolatát – és azt a felismerést, hogy a nemzeti önismerethez elengedhetetlen a szomszédos kultúrák ismerete. Budán nőtt fel, de értékrendje a Dunapatajról hozott protestáns örökségen alapult. A családi történetek, a magyar irodalom klasszikusai és a történelem iránti szenvedély már gyermekként meghatározták szellemi horizontját. Református nagymamája, édesanyja Jókai-felolvasásai és a Petőfit „távoli rokonként” számontartó családi légkör egy életre kijelölték a kultúra iránti vonzódás irányát. A fordulópontot 1964 nyarán egy lengyelországi autóstoppos utazás hozta el számára. Ebben a kalandban nemcsak a fiatal nemzedék szabadságélménye rejlett, hanem a közép-európai sorsközösség valósága is. A magyar forradalom iránti lengyel szimpátia, a kulturális nyitottság és a meleg fogadtatás irányt szabott életének: megtanult lengyelül, és idővel ennek a kultúrának az egyik legfontosabb magyar közvetítőjévé vált. Mint mondta, politikai szocializációja nem itthon, hanem Lengyelországban zajlott.

A következő meghatározó tapasztalatot az 1968-as prágai események jelentették. A közép-európai identitás egyre mélyebb személyes meggyőződéssé vált számára, nemcsak kutatásai, hanem oktatói munkája középpontjába is került. Kandidátusi disszertációját magyar és lengyel családregények összehasonlításából írta, majd a közép-európai nemzeti mítoszok vizsgálatát integrálta tanári gyakorlatába. 1995-től az ELTE oktatójaként dolgozott. Kiss Gy. Csaba valóban bejárta Közép-Európát – de nem utazóként, hanem tanárként és közvetítőként. Vendégtanár volt Pozsonyban, Zágrábban, Nyitrán, Prágában és Varsóban. Horvátországban részt vett a magyar tanszék újraalapításában, Prágában szlovákul oktatott összehasonlító kultúrtörténetet, Nyitrán a kisebbségi magyar oktatás helyi nehézségeivel és értékeivel találkozott. A közép-európai kultúrák iránti elkötelezettsége nemcsak tudományos kérdés volt számára, hanem személyes küldetés is. Történeti és kulturális összefüggéseket tárt fel, párbeszédeket épített, és mindig figyelt azokra a „veszendő” pontokra, amelyekről a nemzeti emlékezet hajlamos elfelejtkezni. Esszéiben – legyen szó a horvát–magyar történelem közös sorsfordulóiról, a cseh társadalom protestáns gyökereiről vagy a lengyel irodalom hősi narratíváiról – egy közös szál mindig megjelent: a kulturális kapcsolat mint az önmegértés kulcsa. Úgy tartotta, a magyar irodalom mélyebb megértése csak más közép-európai irodalmak tükrében lehetséges. Több mint húsz önálló kötete jelent meg. A legfontosabb munkái közé tartozik a közép-európai himnuszok összehasonlítása (Hol vagy, hazám?, 2011), amely angol fordításban is napvilágot látott. Esszéíróként is jelentős örökséget hagyott: különösen kedves számára a Lengyel napló (1980–1982), amely személyes és történelmi látlelet a Szolidaritás időszakáról. Budapestről Zágrábba vezető útját a Budapest–Zágráb oda-vissza című kötetben örökítette meg. Széchenyi-díját 2020-ban vehette át. Tanított, ameddig lehetett – az utolsó években már nyugdíjasként vezette doktori szemináriumait az ELTE-n. Személyes hitét a református gyökerekre vezette vissza, de felnőttként tudatosan döntött mellette. A konfirmációt már egyetem után vállalta, felismerve, hogy szükség van szilárd pontra a világ és önmaga értelmezéséhez. „A hit ez a szilárd pont” – mondta, és minden év elején beírta a naptárába: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!” (Zsolt 4,9) Kiss Gy. Csaba július 23-án hunyt el. Szellemi öröksége azonban tovább él könyveiben, tanítványaiban, a térség kultúráját összekapcsoló szellemiségben – és abban a mély felismerésben, hogy Közép-Európa csak akkor értheti meg önmagát, ha figyel a másikra. Mert – ahogy ő mondta – egymásra vagyunk utalva.