Kétdimenziós a kör, háromdimenziós a gömb – ilyesmivel próbálnak a tanárok rámutatni arra, hogy a világ különböző mélységekben mást és mást rejt. Nehéz váltani sík és tér között, átlépni dimenziókon, egyszer így, máskor amúgy tekinteni a világra – különösen, ha egy négyzetrácsos füzetre vetítjük le azt. Persze igazából nem a sík, nem is a tér észlelése a kihívás, zsigereinkben érezzük, értjük, mi a különbség. A váltás nehéz.

Munkaigényes tudatosan – tehát nem csak intuícióink mentén – elkülöníteni, miben mennyi tartalom rejlik. Elsőre nem mindig látni, miben rejlik valódi mélység, és mi az, ami csak a felszínen létezik. Természetesen nem a matematikaórák, hanem az élet adja fel a leckét újra és újra: naponta döntenünk kell, hogy a velünk és körülöttünk történő események közül mi érdemel figyelmet, mi igényli, hogy elmerüljünk benne. Két alapvető hibát gyakorta elkövetünk: egyik, hogy egyszerűnek (párhuzamunknál maradva: síknak) gondoljuk azt, ami nem az. Ilyenkor nem foglalkozunk az adott dologgal kellő mélységben. Ez történik például, amikor felületesek vagyunk emberi kapcsolatainkban: ha egy barátunk házastársi konfliktusáról vall, de mi nem figyelünk igazán, mert azt gondoljuk, tudjuk, miről beszél. Megspóroljuk az értő hallgatást, kíméljük magunkat, hogy ne kelljen a másik érzelmi terhét viselnünk. A felszínen maradunk, de így nem tudjuk a problémát felmérni, körüljárni, annak megoldásában segíteni. Más példával élve: ragtapaszt teszünk egy gennyedző sebre, a felszínt gyógyítjuk a mély tisztítása helyett. Hibázunk akkor is, ha mélységet látunk ott, ahol nincs. Például amikor felfújjuk a kollégák, rokonok félmondatait, komoly sértéseket fedezve fel a semleges, sőt akár jó szándékú vagy viccelődő szavakban. Előfordulhat az is, hogy önmagunk „kétdimenziós” problémáinak adunk fals mélységet, teszem azt, a lustaságunkból fakadó halogatás, mulasztás mögött vélünk gyermekkori traumákat, pszichológiai eredetű gondokat húzódni.

A minket körülvevő világ nem segít helyesen megítélni, hogy hány dimenziós helyzettel állunk szemben. Egyrészt híroldalak ezrei igyekeznek minden eseményt jelentősnek láttatni, másrészt cinizmusra, félrenézésre, gúnyos ítélkezésre hívnak bennünket. Azt halljuk, hogy végső soron minden mindegy, vagy az lesz, és sehol sincs olyan mélység, olyan tartalom, amelyért megéri vállalni az alámerülés kockázatát.