A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult. Miként teltek a refis évei, mi maradt a legemlékezetesebb azokból az időkből?

Az egyik, ami nagyon fontos és jelen van az életemben: a gimnáziumi éveim utolsó nyarán találtunk egymásra a feleségemmel, Széles Annával, akivel osztálytársak voltunk. A másik Baranyai Norberthez, szintén refis osztálytársamhoz fűződik. Sajátos költészeti formát találtunk ki, a „dualista költészetet”, Győri János irodalomfakultációján. A verseket külön-külön vagy közösen írtuk, viszont mindegyik szöveg egy fiktív, általunk kitalált költőhöz tartozott. Általában a klasszikus költészetet írtuk át, parodizáltuk, részben Csokonai nyomán, s így kapcsolódtunk az Arany János Önképzőkörhöz is. Ezt folytattuk az egyetemen, ott is évfolyamtársak voltunk, máig pedig barátok és kollégák.

Debreceni Egyetemen, de valójában idén pontosan negyed százada, hogy tanítani kezdtem. Ugyanis már a megelőző nyáron, 2000-ben megkeresett a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumából akkor az önállósulás útjára lépő, saját épületbe költöző hatosztályos tagozat, a Dóczy igazgatója, Kunszabóné Dancs Edit. Felkért engem és említett barátomat, Baranyai Norbertet, hogy ötödik, végzős évünkben egy-két osztályt óraadóként tanítsunk az – 1952-es államosítás után újrainduló – iskolában. Magunk is diákok voltunk még tehát, akár az egykori kollégiumi praeceptori rendszer „tanítva tanuló” tógásai: megrendített bennünket ez a megelőlegezett bizalom. Egyszerre izgalmas próbatétel szakmai és pedagógiai szempontból egyaránt. Hiszen miközben a refiben és az egyetemi gyakorlógimnáziumban a Kossuthban az évfolyamtársaimmal együtt gyakorlótanításokon vettünk részt, a Dóczyban „élesben”, a tanári kar tagjaiként tartottunk órákat nálunk alig néhány évvel fiatalabb diákoknak. Négy éven át dolgoztam ott óraadóként nagy örömmel.

Ezzel párhuzamosan 2001-től az egyetemi irodalomtudományi PhD-képzést is elkezdtem, bekapcsolódtam a szemináriumok tartásába. A három doktoranduszi évem után a professzoraim meghívtak, hogy tudományos munkatársként kutassak és tanítsak, később egyetemi adjunktus, majd docens lettem, néhány éve pedig igazgatóként vezetem a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetet. Tehát az egyetemi oktatásban is több mint húsz éve veszek részt.

Mivel lehet manapság megragadni a diákok figyelmét?

Sokan mondják, mennyire csökken az utóbbi időben a koncentrációképesség és a tanári magyarázatok iránti érdeklődés. Az egyéni tapasztalatokat kutatások is megerősítik: nem csak a diákok, a felnőttek körében is. Mindazonáltal úgy vélem: miként mindig a pedagógia történetében tanári vagy oktatói oldalról a szakmai felkészültség, a diákok (konkrét és nagy élet-) kérdései iránti nyitottság, a rendszeres párbeszéd, a derűs légkör, az élő, személyes tanár-diák kapcsolat olyan elemek, amelyeket ma sem képesek helyettesíteni a digitális platformok, a mesterséges intelligencia eredményei. Ám megfelelően bölcs és felkészült digitális tudással, a diákokkal, hallgatókkal közösen kimunkálandó használattal képes lehet a technológia kiegészíteni, segíteni a jelentősen átalakuló tudásszerzést.

Hogyan látja a mai ifjúság olvasottságának helyzetét? Nincs-e veszélyben a nyomtatott sajtó?

Az elmúlt évezredek médiumtörténetének fordulatai gyakran töltötték el félelemmel a kultúra szereplőit, a művelődés továbbörökítéséért felelősöket. De meg kell békélnünk azzal, hogy az emberi kultúra az emlékezés, a megőrzés mellett a felejtést is magában foglalja. Friedrich Nietzsche ezek valamiféle egyensúlyáról, szövetségéről beszélt, a nemrég elhunyt Jan Assmann ennek a kultúrtörténeti dinamikáját még alaposabban gondolta végig. Az, hogy mit képes megőrizni (és mit nem) a történetmondó szóbeli emlékezet, mit jegyzünk fel, mi marad meg ékírásban, hieroglifákban, tekercseken, kéziratos kódexeken, nyomtatott lapokon vagy digitális hordozókon rögzített emlékekből, tudásból a következő generációk számára, illetve mi vész el ebből, sokszor félelemmel, a feledés lehetősége rettegéssel töltötte el a közösségeket és az egyént. Ám a szellemi tudás, a múltunk, a zenénk, a képzőművészetünk, az építészetünk, az irodalmunk jóval több a humán kultúrában megformáltak rögzítésének, továbbadásának technológiai kérdésénél.

Kultúrakutatóként és tanárként arra is érdemes figyelnünk: mi válik mindebből élővé a mindenkori jelen számára, mely művek hatnak, az alkotás megrendít-e olvasóként, hallgatóként, nézőként? Katarzist élek-e át vagy éppen megmosolyogtat? Csettintek a nyelvemmel, vagy bosszankodom rajta, s újra nekifogok, mert nem értem? Van-e szerepünk abban, hogy mégiscsak őrizzünk abból is valamit, ami nem érdekli a mai olvasót, mert búvópatakként továbbélve egy későbbi generáció majd újra felfedezi? (Miként a jelentős görög filozófusok műveit a IX–XII. századi arab tudósok mentették át, s így válhattak később elérhetővé a nyugati kultúra számára.)

Másfelől előfordul, hogy a továbbadandó történetnél érdekesebb az átörökítés hogyanja, a mód, amiként valaki elénekel, megfest, elmesél valamit, az, amiként küzd az elbeszélés nehézségeivel – ahogyan Ottlik Géza mondja. Sőt, a metafora, a dallamív, a színhasználat – a művészet nyelve – időnként a történetnél is fontosabb. Ekképp talán a mai (s a mindenkori) fiatalok, diákok egy részét is rá lehet venni az olvasásra vagy más művészi alkotások feletti időzésre, ha kérdéseinkkel élővé, létkérdésekké tudjuk segíteni azokat számukra. Ám egyes szövegek, dallamok, szobrok és képek akkor is izgalmasak lehetnek, ha azok éppen az idegenségüket mutatják fel, távolságukat a mi világképünktől.

Számos tanulmányának tárgya a középkori,kora újkori vallási hagyományok és stílusirányzatok világa. Miért ezt a két témát választotta kutatása témájául?

Korántsem volt egyértelmű egyetemistaként, hogy a XVII–XVIII. századi magyar irodalmat kutatom, illetve a középkori és kora újkori irodalmat tanítom majd. Ugyanis gimnazistaként Csokonai költészetét tárgyalva lettem kilencedik az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (így felvételi nélkül kerülhettem egyetemre), majd egyetemistaként rengeteget foglalkoztam a XIX. századi magyar történelemmel, elsősorban Szemere Bertalan nemzetpolitikai koncepcióival, illetve a két világháború közötti erdélyi irodalommal, Dsida Jenő költészetével. Szemeréről dokumentumfilm-forgatókönyvet írtam a Duna Televíziónak, Dsida Psalmus Hungaricusából – Görömbei András professzor hallgatójaként – második helyezést értem el az Országos Tudományos Diákköri Konferencia versenyén. Viszont Győri János tanárom a Refiben (és az utána következő években is), majd egyetemi professzoraim, Bitskey István és Imre Mihály olyan nagy hatással voltak rám, hogy a reneszánsz és a barokk vált a legkedvesebb korszakommá: nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti és zenei szempontból is.