Időnként eljutnak hozzánk olyanok – akár istentiszteletre, akár a templom megtekintésére –, akik valósággal rácsodálkoznak arra a megnyugvásra, amelyet ilyenkor az istenházában kapnak. Pörgős, zaklatott életű emberek, akik rádöbbennek, hogy a közélet hangosságai, zajártalmai mö- gött keresgélve található olyan hely, ahol megpihenhet a lélek. Mint ahogyan ezt mi magunk is megtapasztalhatjuk majd’ minden vasárnap. Csak talán fel sem tűnik már.

Csak akkor, amikor hiányzik. Amikor mi is belépünk, betévedünk a virtuális világba, amely ma már olyan, mint egy vdeójáték élethű csatajelenete. A videójátékot ugyan ki lehet kapcsolni, de az online háborúban nincs fegyvernyugvás. Telefon a kézbe, és mintha valami láthatatlan csapóajtót tártunk volna fel, máris süvítenek a golyók a fülünk mellett. Kétségbeesetten keressük a fedezéket, aztán bennünket is elragad a láz, és mi is lőni kezdünk. Uszítások dum-dum golyói robbannak mindenfelől. Művészek, celebek és hétköznapi emberek mondanak rólunk, értékrendünkről húsba vágó ítéletet.

Mert ugyanúgy élünk, mint eleink tették. Mert családot alapítunk, istentiszteletre járunk, szeretjük a nemzetünket. Egy hangos kisebbség támadja dühödten és karikírozza civilizációs értékeinket. Azt mondja, elfogadásért emel szót, de közben megszégyeníti, selejtnek nevezi azokat, akik ugyanúgy szeretnének élni, ahogyan a szüleik és a nagyszüleik. Hálás vagyok, hogy a csendes többséghez tartozom, és azok az értékek, amelyekre egykor megtanítottak, ma is fontosak nekem. Ezeket igyekszem továbbadni a gyermekemnek is.

Mert úgy érzem, így van értelme mindennek. Hálás vagyok, hogy van, aki szeressen és átöleljen, van kivel megbeszélnem a hétköznapi dolgokat. Egy egyszerű bevásárlást, egy kirándulást, az örömöt és a csalódást.

Hálás vagyok, hogy nem kell reggeltől estig és aztán hajnalig online háborúban lövöldöznöm, hiszen megvan a saját békés életem. Amelyre áldást és útmutatást kérhetek naponta, és vasárnaponként különösen. Sajnálom azokat a békétlen életeket, amelyek nem ismerik és találják ezt a csendességet. A munkás hétköznapokat, a jóleső megpihenést, a családi programokat, a közösség értékteremtő erejét, az Isten szeretetét... Hanem mindezek helyett szakadatlanul céloznak és lőnek. A keserűség muníciója soha nem fogy ki a fegyverükből. Gyorsan és üresen telik el így az élet, amely értelmetlenül használta el a neki adatott időt, és közben soha nem talált megnyugvást.

Istennek hála szinte hétről hétre jut egy-egy betoppanó ismerős és ismeretlen, akit valamilyen váratlan – vagy nagyon is megtervezett – helyzet és a gondos atyai kéz elhoz a templomba, és amikor onnan kilép, látni az arcán a jóleső elismerést és megnyugvást: hát így is lehet?!