„A könyvkiadás éppen úgy, mint az irodalomtörténet-írás is, a jó másodvonalbeliekkel gyakran méltánytalanul mostohán bánik” – írja Reviczky Gyula Versek és műfordítások című kötetkiadása (1989) alkalmán Németh G. Béla irodalomtörténész. „Így aztán nemegyszer szinte egészen kihullik sajátos egyedi karakterük ismerete, érzékelése az olvasói köztudatból– folytatja –, holott néhány kiemelkedő versükben igazán önálló, önelvű műveket alkottak.”

Illik ez az elgondolkodtató megállapítás a tiszakürti születésű, Ókécskén nevelkedett-eszmélkedett református lelkészköltőre, Szabolcska Mihályra (1861–1930) is. A kortársak között voltak, akik Petőfi-epigonnak vélték, későbbi esztéták is csekély figyelemre méltatták. Várkonyi Nándor azonban kiemelte „gyöngéd közvetlenségét, egyszerű, finom meghatottságát, hótiszta nyelvét”. Hegedüs Géza szerint „egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezője, néhány meghitt hangú, bensőséges dalát szinte dúdolgatja magában az olvasó.”

Dúdolgatná, ha ismerné… Pedig ma különösen áhítja a halandó az idillt, amelynek mesteri kifejezője Szabolcska. Hamvas Béla megfogalmazásaiban az idill elsősorban rend, mérték, tapintat és gyengédség, s ezt jelenti: az aranykorban, a kezdetben élni, az éggel a kapcsolatot megtalálni, gyermeknek lenni. Ilyen időtlenül aranykori atmoszférájú költemény a Hortobágyon. A szövegben szembetűnik a szépség hangsúlyozása: ez az esztétikai minőség, a „szép” a kulcsszó: a szinonimájával, a „gyönyörű” jelzővel együtt kilencszer fordul elő, az idillel mintegy összeforrva.

Forrás:

Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza