Az év minden egyes napján kapunk a férjemmel az egyik ismerősünktől három-három Igét. Messenger-üzenetben küldi őket fáradhatatlanul, különösebb magyarázat nélkül. Választ sem vár rá feltétlenül, valójában ez az ő önként vállalt szolgálata: naponként elosztja a barátai és ismerősei között a „mindennapi kenyeret” az interneten. Időnként reggel csak nyugtázom: megérkezett a mai adag, de van, hogy elolvasom mindhármat, és nemegyszer előfordul, hogy a szívemhez szól, különösen megérint, erőt ad valamelyik igevers. Nemrég ez volt az egyik: „A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.” (Préd 7,14)

Néhány éve beszélgettem egy jövőkutatóval, nagyjából egy hónappal az orosz–ukrán háború kitörése után. A mindenkit foglalkoztató pandémia akkorra már lecsengett, és furcsa módon a háború is kezdett máris kevésbé újdonságként hatni. A tudós rámutatott – és egyet kellett értenem vele –, hogy bár néhány hete még minden egyes apró hírt elolvastunk a harcokról, a politikusok véleményéről és a szakértők esélylatolgatásairól, később már csak a nagyobb eseményekre kapjuk fel a fejünket. Mint elmondta, az agyunk a többi között ezzel a válogatással védekezik a minket érő ingerek ellen, amelyek nap mint nap számolatlanul zúdulnak ránk.

Nem csoda hát, hogy a befogadott információk hatalmas tömege miatt néha kiesnek dolgok a fejünkből. Még a kevésbé feledékeny emberek között sincs olyan, aki percről percre pontosan emlékezne minden apró mozdulatára. A szétszórtabbak pedig reggelente rendszerint aggódva morfondíroznak utazás közben: „Kihúztam a vasalót? Bezártam a bejárati ajtót?” Ezek akár életbevágó kérdések is lehetnek, ha valódi mulasztás áll mögöttük, de a legtöbbször csak vaklárma az egész.