Az Egyiptomból való kivonulás és a Sínai-hegynél történt szövetségkötés után Mózes negyven nap és negyven éjjel az Úr dicsőségének közelében, a hegyen maradt: „Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből.” (2Móz 24,15–16) Ekkor mutatja meg Isten a szent sátor pontos és részletes „tervrajzát”, valamint elrendeli, hogy Izráel népe építsen hajlékot szabadító Istenének: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam! Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját!” (2Móz 25,8–9)

Isten rendeli el a szent hajlék építését, hogy népe között lakjék, népével együtt vándoroljon, mindennapi életközösséget vállaljon a választottaival. Csodálatos gondviselés, hogy Isten nem hagyja egyedül övéit a hosszú, nehézségeket és próbákat tartogató, olykor céltalannak tűnő pusztai vándorlásban. Az Úr által rendelt, mestermunkával készített szent sátor Izráel sátortáborának a közepén, út közben és az ideiglenes állomásozás napjaiban is figyelmezteti és emlékezteti a népet, hogy a szabadító Isten velük van.

A találkozás sátránál lett helye és ideje a bűnbánó és a hálaadó lélek Isten elé állásának. Ez a gondolat és hitvallás él tovább a jeruzsálemi kőtemplomban is: „Emberfia! Ez az én trónusomnak és lábaimnak a helye, ahol Izráel fiai között fogok lakni örökre.” (Ez 43,7) Az Ige, Jézus Krisztus „testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14), azaz közöttünk „sátorozott”. Az új ég és az új föld reménysége ez: „Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük.” (Jel 21,3)