Ezzel a címmel közhelyes dalt, filozófiai tanulmányt, teológiai esszét egyaránt lehetne írni. Én előbb friss olvasmányélményemet idézem föl. A szigetre vetődött bűnös önmagával, az emlékeivel és (a kritikusok által a tengernek vélt) Istennel folytat párbeszédet Márai Sándor egzisztenciális bűnügyi kis- avagy „krízisregényében”.

Nem a történet a lényeges A sziget címet viselő műben – annak nagy részét maga az elbeszélő is homályban hagyja, a részeket csak a váltogatott idősíkokból kirakott mozaikban villantja föl –, hanem a hiányérzet kifejezése. Nem látja szenvedései célját, de tudja, hogy „a boldogságot nem lehet magántulajdonnak tekinteni”. Hogy – talán az ingyen kegyelem visszhangjaként – „az embert nem a jóság váltja meg […], hanem a bűn”; s a szigeten rájön arra is, hogy „minden egyes szót meg kell tisztítani”.

Minden szóra megannyi vonatkozás tapad, ami kiszívja annak életerejét. Az emlékei között kutatva nem jut eszébe… – de mi is nem jut az eszébe? Hiányzik a szó!

„Minden nyelvben hiányzik pontosan ez az egy szó, csak körülírják, s a legbölcsebbek is hasonlatokkal dolgoznak. […] Hiányoznak a szavak, durvák és tökéletlenek, meg sem közelítik az eredetit.” – Magát a „dolgot”. Azt a valamit, ami egyszerre észszerű és irracionális, amiben relációba kerül egymással az anyagi és a metafizikai, a tudattalan és a tudatosan keresett ideavilág. Negyven évvel ezelőtt az egyetem magyar szakán kényszerültem rá a párhuzamos olvasás képességének az elsajátítására. (Vajon ma is sok mindent kell párhuzamosan olvasni azokon az egyetemeken, ahol egyáltalán elvárják még, hogy a hallgatónak eredeti szövegélménye is legyen, hogy azt tudja majd a saját gondolatai közé szőni – ami persze fölveti a műveltség és készség, az integratív vagy asszociatív gondolkodás kérdését is?)

A vonatra tehát egy másik könyv került a táskába, Milan Kunderától A jelentéktelenség ünnepe. Van egy félmondat, amely megismétlődik benne: „kinek- kinek a történelem [vagy idő] más-más pontján áll az obszervatóriuma” – s az emberek azért nem érthetik meg egymást, mert onnan társalognak a többiekkel, föl sem fogva, „milyen messzeségből szólnak másokhoz”. Kundera szereplője nem szól arról, hogy a megértés szándéka közelebb hozhatja egymáshoz a két beszélőt is, ám arról igen, hogy az emberek balgaságának” tanulmányozása a hegeli „végtelen bizakodás” magasáról megteremti a figyelmet a hiányról elterelő kedélyt.

Olvasom közben a Nobel-díjas elméleti fizikus, Giorgio Parisi A seregélyek röpte című könyvét is az összetett rendszerek törvényszerűségeiről, azokról a kölcsönhatásokról, amelyek a lelki, társadalmi, gazdasági jelenségek megértése szempontjából is fontosak.

Az egyik mottója ez: „A gondolatok gyakran viselkednek úgy, mint a bumeráng: elindulnak valamerre, de azután máshol kötnek ki”. A Gondolatok és szavak című fejezet kifejti, hogy szavakban gondolkodunk, nyelvi cselekvést végzünk akkor is, ha csöndben elmélkedünk. A szavak összekapcsolódásának a funkciója hasonlít az algoritmusokéhoz a matematikában. De amint létezik a matematikai vagy fizikai intuíció, úgy tudattalan gondolkodás is. Csakhogy a nem verbális gondolkodást a nyelv eszközeivel szinte lehetetlen tanulmányozni. – Itt is megjelenik tehát valamilyen hiány.

Fizikusnak készülő lányomtól kaptam ajándékba a Nulla című könyvet, „egy veszélyes gondolat történetét”. Ezt is elkezdtem olvasni, például a nulla és a végtelen filozófiai háborúját, meg a reneszánsz festők perspektivikus enyészpontját (nulla-pontját) vagy a Descartes-féle koordinátarendszer kialakulását. (Közben eszembe jut az épp előtte olvasott Végtelenkezdet, a kilencvenéves Simai Mihály új kötete, amelynek versei a „kegyelem egyenletét” is körbejárják, a Mindennapi misztérium üzenetével együtt, amely szerint nem a semmi van, hanem „semmi sincs a Csodánál igazabb”.) Talán ez a szó hiányzik? A Csoda? Einstein szerint kétféleképp lehet élni az életet (kölcsönvéve a Simai által használt mottót), „vagy úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi sem az”. A remény pedig arra tanít, hogy a Végső Valóságban minden csoda természetes.