Minden szokás, hagyomány valami védelmére alakul ki, valami céllal, értelemmel. Mert az adott helyzet túléléséhez kellett, vagy épp egy fontos érték átmentése céljából hasznosnak tűnt. Aztán a külső körülmény elmúlik, a szokás megmarad, és hagyományozódik nemzedékről nemzedékre. És igen gyakran megesik, hogy mihelyt a külső helyzet megváltozik, már kényelmetlenné válik az, ami annak idején még hasznosként működött. Nem rossz az a hagyomány, hiszen egykor életet védett, a továbbélést szolgálta, vagy a küzdelemben megoldást, értéket jelentett. Mégis, a jelenben már értelmét vesztette, mert más kontextusban élünk. Így a „mert ez a szokás” és az „ezt így szoktuk” közlések utáni részek, azt hiszem, rendszeres időközönként átgondolandók. Vajon ma is időszerűek még? Védik még az értéket, amely alapján korábban kialakultak? Szolgálja még Krisztus akaratát, és ahhoz alkalmazkodik, vagy már annyit torzult, hogy akár ellentétes is lett vele? Életet véd még, vagy már csak érdekeket? Értéket ad még, vagy csak kontrollt?

2Móz 22

RÉ 210

Kisfiam szokta mondogatni mostanában, hogy másoknak bezzeg milyen könnyű minden. És erre én mindig csak annyit mondok, azért tűnik könnyűnek, mert nem vagyunk elég közel, és nem látszódnak a küzdelmeik. Mintha egymás életének csak az árnyékait látnánk olykor, és nem a teljességét. Csak a vele „minden rendben van” árnyékát, és erre hisszük azt, hogy az a minden, hogy tökéletes. Mivel árnyék, nem látszódnak rajta a repedések, a hibák, a hiányok, a fájdalmak jelei. Így járunk folyton, amikor elvarázsol egy helyzet, és a benne lévő személyt már nem látjuk. Amikor leragadunk egy szép gesztusnál, a külsőnél, a megjelenésnél, netán egy autónál vagy a vezetési stílusnál, vagy akár hangzatos mondatoknál. Szeretjük az árnyékot meglátni a személy helyett, mert az egyszerűbb. Azzal nincs dolgunk, gondunk. Úgy könnyen beskatulyázható minden és mindenki. Így vagyunk az Úr Jézus Krisztussal is. Könnyebb az árnyékát megfogni – a kultuszt, a szokásokat, a szófordulatokat –, mint szembesülni a teljes megváltottságunkkal. Mennyivel több rejlik pedig a valóságot tekintve Krisztusban! Mennyivel több megoldási lehetőség, nagyobb erő, mennyivel több ő a végesnél! És ez a több a valóság számunkra.

2Móz 23,1–13

RÉ 101

Néhány éve rövid ideig tanultam lovagolni. Az oktató többször elmondta: a ló valójában oda megy, ahova nézek, amerre a fejemet fordítom. Érzi a testem mozgásából, a súlypont elmozdulásából a fejem elfordítását, és azt követi. Hova nézünk? Mekkora súlya van ennek a kérdésnek a lovaglásban, és minden másban is: amerre nézünk, arra mozdulnak a dolgok. A hitünkben ugyanúgy, mint a családi életünkben, a céljainkban, a törekvéseinkben, emberi viszonyulásainkban. Mint a gyerekénekben: „Jól vigyázz, kicsi szem, mit figyelsz…” A beszélgetésekben újra és újra elbűvöl a jelenség, hogy egy kis nézőpontváltással, másfelé figyeléssel mekkora változások érhetők el. Mennyire másként tudjuk meglátni a másikat és magunkat! S ugyanekkora a váltás abban is, ha az odafennvalókkal törődöm, és nem a földiekkel. Ha abba az irányba koncentrálok, gondolkozom, azon jár az eszem, hogy megváltott gyermeke vagyok Istennek: micsoda tágas teret kapok ezáltal az Úrtól! Mert amikor az odafennvalók felé fordítom a tekintetem, valami bennem is vele fordul. Nem a múltamhoz, a hiányomhoz vagy a csalódásaimhoz igazítom többé a mozdulataimat, hanem ahhoz, aki a mennyben ül, mégis közel.

2Móz 23,14–33

RÉ 221

Hányféle hangsúllyal lehet mondani, hogy „ne hazudj”? Ne hazudj. Ne hazudj! Ne hazudj… Élőszóban még többféleképpen lehetne variálni. De bárhogyan írom, bárhogy hangsúlyozom magamban és ízlelgetem a szókapcsolatot, nincs nagy különbség a jelentésében. Mind „csak” ennyit jelent: ne hazudjatok! Nincs ezen mit szépíteni. Ne ferdítsd el a valóságot! Semmilyen indokkal. Semmilyen célból. Semmiért. Olyan egyszerű, mégsem egyértelmű. Ha megláttad Krisztus valóságát, öld meg az óembered eme ösztönös részét! És itt bármelyik említett kifejezést kiemelhettem volna az Igéből. Kemény munka valamit megölni, ami szervesen hozzánk tartozik. Ami olyan könnyen kihúzna a slamasztikából időnként. Ami egyszerű, ami kézenfekvő, bevált módszer, amit már az anyatejjel szívtunk magunkba. De ez az óemberünk része. A régi, a Krisztus előtti működésünk. Az új ember már nem ösztönből cselekszik, hanem hitből. Nem a megszokás irányítja, hanem a Lélek. Az új ember nem tökéletes, de törekszik. Nem makulátlan, de igaz. Nem nyúl a régi módszerekhez, mert szabad Krisztusban, aki a valóság teljessége.

2Móz 24

RÉ 285

Megnéztem a ’rendszer’ szó definícióját. Ezt találtam: „Olyan, egymással kölcsönhatásban álló elemek összessége, amelyek együtt egy egységes egészet alkotnak, és amelyek működése csak az egymáshoz való viszonyukban érthető meg.” Pál is erről ír: hogyan élünk kölcsönhatásban egymással. Egy rendszerben. A tetteink is kölcsönösen hatnak és visszahatnak egymásra. A feleség akkor tud kiteljesedni a szeretetkapcsolatban, ha a férj nem uralkodik, hanem szeret. Úgy, mint Krisztus. Önfeláldozóan, gyöngéden. A gyermek akkor tanul engedelmességet, ha a szülő nem igazságtalan vele, hanem megpróbálja megérteni, és szereti. Az alkalmazott akkor tud szívből dolgozni, ha a felettes nem él vissza a hatalmával. S ennek a fordítottjai is! Egy egészséges rendszerben minden szerep kölcsönösen működik. Nem lehet egyoldalúan teljesíteni. Mert ha az egyik láncszem elmozdul vagy kiesik, az egész torzul, és így a viselkedések és a szerepekben való helytállások is deformálódnak, vagy épp ellehetetlenednek. A család és társadalom e finom összhangjára figyelmeztet ma minket Isten.

2Móz 25

RÉ 15

Nemrég hallottam ezt a mondatot: „Tudod, nem úgy volt agresszív, hogy ütött, mint hajdan az apja, hanem a szájával.” Ez a mondat mély nyomot hagyott bennem. Az erőszak megy tovább, csak a formája változik. A szóbeli bántalmazás épp azért olyan veszélyes, mert látszólag nem hagy nyomot az emberen – legalábbis első pillantásra. Ráadásul könnyen kivághatom magam: mondhatom, hogy csak vicceltem, vagy hogy a másik túl érzékenyen reagált rá. Akkor az érzékenysége miatt még meg is sértődhetek rá, vagy új indokot kaphatok, amely alapján beleköthetek, megalázhatom. Számtalan módja van annak, hogyan szólunk a másikhoz. Pál a sóval fűszerezett, kedves verziót ajánlja ma figyelmünkbe. Vagyis: a beszéd tartósítson, adjon ízt, tisztítson – csillapítsa a gyulladást, ahol csak lehet. Illetve: legyen olyan értékes, mint a só régen. Persze lehet úgy is használni a sót, mint amikor a győztes katonák ezzel hintették be a legyőzött város helyét, hogy hosszú időre kiirtsák az életet. De Pál nem erről beszél. Az értéket, azt, ami fontos, őrizze, óvja és tartósítsa a beszéded! Adjon ízt, értelmet, kellemességet és kedvességet. Isten arra hív minket: mondandód tisztítson sebeket, és ne okozzon! Tegyen különbséget. Hozzon fényt. Gyógyítson. Mert a kimondott szó – akár gyógyít, akár sebez – sohasem múlik el nyomtalanul.

2Móz 26

RÉ 84

Egy nehezebb időszakban többször is megéltem, hogy kedves ismerősök beálltak segíteni. Ki mivel tudott, azzal. Reményt kaptam a jelenlétük által. Reményt, hogy még nincs minden veszve, vannak még eszközök, és nem mindent nekem kell megoldanom. Amikor a mai részt olvastam, feltűnt, mennyi név szerepel itt, amelyek bonyolult kapcsolati hálója kibontakozik előttünk. Embereket, az ő szolgálataikat és harcaikat eleveníti meg ez a rész. Olvasása folyamán a „vagyunk” szó bomlott ki előttem. Ez a rész mintha ezt nyitogatná: van más is rajtatok kívül. Vannak kapcsolataitok. Élnek emberek, akik imádkozva harcolnak értetek. És nem csak a ti küzdelmeitek léteznek, sokkal tágabb kapcsolati háló vesz körül titeket azáltal, hogy a keresztyének táborába léptetek. Ez az, amit A zsoltárok könyve úgy ír le: tágas térre állított az Úr. Nála nem szűkösséget találsz, hanem az üdvözlések bőséges sorát. Mögötte közös reménység húzódik meg. Máshol is ég még a láng, másutt is kitartanak, küzdenek, imádkoznak, értünk is fohászkodnak, s mi is ezt tesszük másokért. Vagyunk egymásnak, egymásért a közös cél, Isten országa felé menet.

2Móz 27

RÉ 224