Szeptember közepén járunk. A néha már zord, ködös őszi reggelek hangulata elnyomja a nyár örömeinek még magunkban hordozott emlékét, s nem marad belőlük más, mint egy-két fotó vagy videó a galériában vagy a virtuális felhőben. Újra munkába álltak a pedagógusok ezrei, s minden reggel zsúfolásig megtelnek a nagyvárosi buszok, az oktatási intézmények körüli utcák és parkolóhelyek – még a kicsiny falvakban is megváltozik ilyenkor az élet, mert a „hang” a városokba, a még működő iskolák udvarára költözik, s túl nagy lesz a csend a helyén... Úgy szoktuk jellemezni ezt az időszakot, hogy visszatért az élet a normális kerékvágásába. Mindenki a maga helyén – jelentik a hetesek a helytálló tanítóknak, tanároknak. És a szülők nyugodtan foglalkozhatnak a munkájukkal, mert a gyerek a helyén van az iskolában, jó reménység szerint nem hiányzik senki…

Mégis ott lappang bennünk egyfajta furcsa érzés. Mintha valami mégis hiányozna! Mintha a „normális kerékvágás” valami örömtelen, kötelező ízű szürkeséget jelentene immár, amelyben nincs helye a nagy kacagásoknak, a felhőtlen vidámságnak, az életörömnek. Mintha ősztől a következő nyárig minden megfakulna, színét vesztve aláhullana. Hiszen dolgozni kell, tanulni, este meg idejében lepihenni, mert reggel majd újra korán fel kell kelni, elvégre vár a kötelesség, a munka, a tanulás…

Vajon miért lett ilyen szürke az élet? Miért nem jelent örömöt a munka, a tanulás, a találkozás, a menzakoszt vagy a munkahelyre bevitt, otthon elkészített falatok? Miért nem öröm az számunkra, hogy az élet folyik a maga megszokott rendje szerint?

Mikor lettünk ennyire unottak és unalmasak? Miért vagyunk ennyire fásultak? (És persze mindig vannak kivételek, én is ismerek ilyeneket, de nagy általánosságban nézve mégis csak ez a helyzet…)