A mai ázsiai popkultúrában a túlvilági lények már nem félelmetes szörnyek, hanem megszelídített, emberközeli figurák. A démonok és szörnyek cukivá, sőt vonzóvá válva lépnek be a mindennapi szórakoztatás világába – olyan karakterekként, amelyekkel azonosulni lehet, és amelyeket akár meg is lehet sajnálni. Bár a keleti néphagyomány régóta ismer egyszerre félelmetes és vonzó természetfeletti alakokat, ma mindez új dimenziót kap: a globális popkultúra tágítja ki a hatásukat.

A digitális rajongói közösségek és a világszintű médiapiac révén a jelenség gyorsan átszivárog más kontinensekre is, finoman formálva a különböző társadalmak képzeletét és értékvilágát. Vegyük például a szőrös, nagy szemű, huncutul vigyorgó Labubu játékfigurát, amely az utóbbi hónapokban nemzetközi jelenséggé, sőt státusszimbólummá vált, és a fergeteges trend már Magyarországon is hódít. Némelyek ezt a „felnőtt gyermeki lét” jelenségével magyarázzák: felnőttek játszanak, gyűjtenek, kötődnek a figurákhoz. Mások viszont sötétebb jelentést társítanak hozzá: démoninak tartják a Labubut, sőt a mezopotámiai Pazuzuval is párhuzamba állították, „aki” Az ördögűző című filmben is megjelent. A bírálatok azonban mit sem ártottak a legújabb divat népszerűségének.

A figurát a hongkongi születésű, Hollandiában nevelkedő művész, Kasing Lung alkotta, aki a skandináv mitológia inspirációjára 2015-ben Monsters címmel képeskönyvsorozatot indított. Ebben több szörnyecske szereplő is megjelent – köztük a Labubu. A Pop Mart, egy kínai dizájnerjátékokat gyártó óriáscég 2019-ben figyelt fel Lung munkáira, és ekkor indult a Labubu-figurák tömeggyártása. A szörnyecskék gyermeki formát öltenek: nagy szemek, kedves mosoly és plüss-szerű test teszik őket elsőre ártatlan kinézetűvé, miközben groteszk jegyeket is hordoznak.

Labubu éles fogai, széles vigyora és nagy, olykor üresnek ható szeme jól példázza azt a kettősséget, amelyet a „creepy-cute” (kísértetiesen cuki) esztétika testesít meg: a gyermeki báj mögött ott lapul valami baljós vagy hátborzongató. Hasonló képi világot találunk Tim Burton filmjeiben (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, Halott menyasszony, Frankenweenie), ahol a báj és a borzongás kéz a kézben jár. A Labubu-őrületet az is felerősítette, hogy a figurát nem gyerekek, hanem világsztárok kezében láthattuk: amikor Lisa a BlackPinkből a luxustáskájából kikandikáló Labubuval került a címlapokra, Rihanna, Dua Lipa és Kim Kardashian is követte a példáját, a trend pedig megállíthatatlanul elindult világhódító útjára.

Demon Hunters
A démonok megszelídítésének másik látványos példája a Netflix sikerprodukciója, a KPop Demon Hunters. Az alkotás kevesebb mint két hónap alatt több mint 184 millió megtekintést ért el, és ezzel a platform egyik legnézettebb filmjévé vált. A történethez szorosan kapcsolódó filmzene jelenleg három számmal is szerepel a Billboard Hot 100 első tíz helyezettje között, a Golden cíművel az élen. A történetben a vagány HUNTR/X lánycsapat különleges képességekkel és lehengerlő énektudással védi a világot: dalukkal tartják fenn a Holdpajzsot, amely megakadályozza, hogy a sötét erők áttörjenek az emberek birodalmába.

Ebben a világban a muzsika lelki fegyverként működik, misztikus energiát keltve, amely távol tartja a gonoszt. Az érzelmekkel, a koreográfiával és a rajongók odaadásával megtámogatva olyan üdvözítő erővé válik, amelyben maga a zene tölti be a megváltó szerepét. Legveszélyesebb riválisaik a Saja Boys – öt démon fiúcsapatba szerveződve, színes frizurával és fülbemászó dalokkal debütálnak, hogy elhódítsák a rajongókat, és ezzel elősegítsék a démonok világuralmát. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a készítők szándékosan olyan jóképű srácokként ábrázolják a gonosz erőket, akikért mindenki rajong. Ez könnyen oda vezethet, hogy a fiatal lányok szemében a sötét hatalmak vonzó, követendő mintaként jelennek meg.

A film tele van utalásokkal a gonosz csillogó álarcaira: a „saja” szó koreaiul oroszlánt jelent, de a halál angyalát is jelölheti. Ugyanakkor a démonok nem pusztán gonosz, hanem ellentmondásos érzelmekkel teli lényekként jelennek meg. Rumi, a HUNTR/X vezetője félig démon, aki küzd az identitásával, de végül a jó oldalára áll, Jinu pedig, aki emberből vált démonná, önfeláldozásával segíti legyőzni a démonvezért.

A határok elmosódása
A démonok emberközelivé tétele tehát nem teljesen új. A különbség abban áll, hogy míg a múltban groteszk, egyértelműen gonosz szörnyalakokként ábrázolták őket, akik teljes pusztulást érdemeltek, ma a popkultúra hajlamos rokonszenves és humoros figurákká tenni őket. A probléma akkor válik igazán élessé, amikor elfelejtjük, hogy létezik valódi jó és valódi rossz, és az utóbbi veszélyét nem szabad alábecsülni. Ma, amikor elszakadtunk a transzcendenssel való kapcsolattól, a varázstalanítás korát éljük – ahogyan Charles Taylor fogalmaz A szekuláris korszak (A Secular Age) című művében. A múlt embere a világot Isten jelenlétével áthatott valóságként tapasztalta meg, minden történésben felismerte a természetfölötti nyomait. A modern szemlélet ezzel szemben kiszorította a Teremtőt: a kozmosz mechanikus, szabályokkal leírható rendszereként jelenik meg. A fordulat következményeként az ember bezárkózott saját autonómiájába: nem a Mindenhatóval, hanem önmagával magyarázza és értelmezi a létet. A „páncélozott én” úgy érzi, belső világában zárt és védett, képes önállóan konstruálni a valóságot anélkül, hogy számolna az istenivel. Így azt az illúziót kergeti, hogy képes olyan univerzumot teremteni, amely független a külső, objektív rendtől. Ez az önállóság azonban puszta látszat: az ember végső soron nem szakad el sem a teremtett világtól, sem a bűn realitásától. Ha Isten kikerül az élet horizontjából, az egyház elveszíti tekintélyét az élet alapelveinek értelmezésében, a vallás pedig legfeljebb spirituális élménnyé vagy kulturális hagyománnyá szűkül – többé nem az igazság hordozója.

Ennek a szemléletnek a visszhangját fedezhetjük fel a popkultúrában is, ahol a transzcendens helyett az egyén kerül a középpontba: saját történetünk főszereplőiként mi magunk próbáljuk legyőzni belső sötétségünket. Így például Rumi, aki kezdetben elfojtja démoni származását, végül azonban elfogadja, és erőforrássá teszi: meg akarja mutatni mindenkinek, hogy attól, hogy „féldémonként” született, nem kell szégyellnie magát. Ugyanezt a mintát látjuk Jinu, Nezuko vagy Ne Zha történeteiben is: mind azt üzenik, hogy az önmagunk feletti uralom a legnagyobb teljesítmény. Csakhogy ennek az a mellékhatása, hogy a bűn objektív valósága elhalványul: mindenki azt teszi, ami a saját szemében jó. Az erkölcsi állítások így pusztán érzelmi preferenciává válnak.

Ez szorosan összefügg azzal a kulturális közeggel, amelyben élünk. Az emberek úgy vélik, teljes életet élhetnek anélkül, hogy kapcsolatba kerülnének a transzcendenciával. Nem érzik annak szükségét, hogy Istenre hivatkozzanak sem az erkölcsi életükben, sem a művészetükben. Ezért jelenhetnek meg tömegével horroresztétikát hordozó játékok vagy gyerekműsorok, amelyek a szörnyeket és boszorkányokat félreértett jóbarátokként ábrázolják – és ezért legyintenek a szülők, mondván: „Ez csak egy korszak” – legyintenek sokan. Csakhogy amikor a transzcendens eltűnik a világból, az igazság is relativizálódik: többé nem biztos kapaszkodó, hanem csupán egy lehetőség a zaj tengerében. Így minden világos tanítás megragadása is megkérdőjeleződik.

Horgony
Ha valaki tudta, mit jelent „elkalandozni a mítoszok felé”, az Pál apostol volt. Egykor maga is így élt, de végül mindezt szemétnek nevezte Krisztus ismeretéhez képest (Fil 3). Újra és újra figyelmeztetett, ne engedjük, hogy a káosz és a változás elsodorjon bennünket, hanem ragaszkodjunk a bibliai tanításhoz. Ez az a horgony, amely megtartja a keresztyént az élet viharaiban és a különféle irányzatok sodrásában. Az egyetlen, ami soha nem változik, maga Isten, „akinél nincs változás vagy a változásnak árnyéka”. Ahogyan Thomas Watson angol puritán teológus fogalmazott: „Az alapelvek ismerete olyan a lélek számára, mint a hajónak a horgony: megtartja a tévedések hullámainak hánykolódásában.” Ezért minden tanítás és minden alapelv végső soron Krisztus személyében találja meg az értelmét és a középpontját. Az élet döntő kérdése mindig Jézus hívása marad: „Hát ti kinek mondotok engem?”

A valódi arc
A gonosz alattomos, és a probléma természetesen az, hogy nem szelídíthető meg. Nem szarvval és vasvillával közelít, hanem kacsintással, csillogó csomagolásban. A visszataszítót vonzóvá teszi, és amikor engedjük, hogy ezek a képek beköltözzenek gyermekeink szívébe, utat nyitunk a zavarnak és a lelki érzéketlenségnek. Semmiféle expozíciós terápia – vagyis a félelemmel való mesterséges barátkozás – és semmiféle spirituális élmény nem adhat valódi hatalmat a sötétség és a halál felett.

A Biblia viszont világosan különválasztja a jót és a rosszat. Beszámol arról, hogyan hoztak démonok pusztítást az emberek életére, és hirdeti azt az Istent, aki végső győzelmet arat felettük: Pál apostol arra buzdít, hogy öltsük magunkra Isten fegyverzetét, mert küzdelmünk „nem test és vér ellen van, hanem e sötétség világának urai ellen” (Ef 6,10–12).

Ha már nem félünk a démonoktól és szörnyektől, akkor mitől félünk igazán? Talán leginkább az autonómiánk elvesztésétől. A „páncélozott ének” világában az irányítás elvesztése a saját sorsunk felett szinte elképzelhetetlen. Könnyen lehet, hogy éppen ez a teljes önállóság iránti vágy húzódik meg a démonok megszelídítésének trendje mögött. A popkultúra mintegy tükörként mutatja, mennyire eltávolodtunk Istentől, és mennyire hajlamosak vagyunk a hatalom és nagyság illúzióiba kapaszkodni.

A keresztyéneknek ezért különösen tudatosan kellene odafigyelniük arra, milyen képet közvetít a kultúra Istenről és az énről. Valószínűtlen, hogy a démonokat emberivé alakító trend visszaszorulna. Sokkal inkább erősödni fog, és egyre több olyan ábrázolással találkozunk majd, ahol a jó és rossz közötti határ elmosódik. Minél inkább tudatosítjuk ezt, annál inkább képesek leszünk ellenállni annak a narratívának, amely az ént teszi a végső tekintéllyé. A keresztyén ember pedig teljes bizonyossággal és alázattal hirdetheti: az Úr az Isten – én nem vagyok az.