Majd nekem is veszel egy ilyet? – olyan mondat, amely lehetne hétköznapi, ezúttal mégis egy egész világot kapcsol be. Egy idegen, korához képest ijesztően picike cigány gyerektől érkezett. Jóformán akkor értünk be a medencébe, máris felfedezte a fiam pár száz forintos, szivacs vízipisztolyát, erre vonatkozott a kérdés. Nem válaszoltam. Azonnal leesett: lakásotthonos. Ha úgy tetszik, intézetis. Nevelésbe vett. És ahogy rajta és a mondatán keresztül leesett, egyből láttam: többen is hasonlók körülöttünk, sőt ezen a hűvös napon, gyülekező esőfelhők alatt valószínűleg szinte csak ők és mi vagyunk az egész strandon. Ízlelgetem ezt a mondatot. Vajon hány ígéretnek a visszhangja az, amit most kérdezett? „Majd eljövök érted! Majd hozok neked… Majd veszek neked! Majd lesz munkám és szerzek lakást, akkor majd velem leszel. Majd kiengedik hamar a börtönből. Nem, nem fog többet inni, meglásd.”

Gyanítom, egy zsák kell ezekből ahhoz, hogy már maga adjon a számba egy ugyanilyen komolyságút. Nekem, aki nem vagyok senkije. Nem válaszolok. Nem akarok eggyel több hamisság lenni a tengerben. De a fiam engedi kipróbálni az övét, aztán mivel mást játszunk egy idő után, már másik medencében, ki tudja, kinek a kezében forog. Emlékszem, akárhányszor lakásotthonban jártam, mindig megdöbbentett az a manipulatív szeretetéhség, amely be akar szippantani, amely nem ismer tapintatos határokat. Amely idegennek is a nyakába ugrik akár. „Vigyél el magaddal! Hozol nekem biciklit? Meglátogatsz holnap is?” Más szavakkal talán, de mindig azt kérdik: befogadsz? Lehet otthonom nálad? A sok hamis ígéret ellenére lehetsz te az, aki tényleg eljön, aki tényleg megveszi, aki itt marad? Behúznak a megmentő szerepbe, csak bűntudatosan lehet ellenállni.

Azon gondolkodom, éppen ilyen gyerekként állunk a lelkünkkel. Sok forrásból kapva hamis ígéreteket. Hozzászokva, szinte már számítva a csalódásra, és a reményt is hovatovább csak a szavak szintjén várva. „Csak kicsit jobban kell akarnod, és jó lesz!”; „Engedd el, és menni fog!”; „Állj hozzá kicsit pozitívabban, manifesztáld, hogy sikerül!”; „A szellemgyógyászat megoldja!” És néhány után már te is úgy kérdezel, mint ez a szép szemű tökmag: ugye, majd te leszel (te, következő eszme, újabb közhely, új konyhapszichológia, TikTok-módszer, új titokzatos szerelem…), aki engem megsegít? Ugye te leszel a megoldás?

Üres ígéreteken és csalódottságokon edzett lelkünk már csak rutinból tesz próbát a soron következő módszerrel. Kongó bálványok. Otthontalan és szeretetlen lényünk elnyelne bárkit, aki a kisujját nyújtja. El is nyelte azt, aki valóban értünk jött. Aki lehetővé tette a befogadásunkat. Azonban nehéz levetkőzni a senkinek sem kellek állapot manipulatív túlélési technikáit, mindent akarását. Képesek vagyunk utcagyerekként élni az Atya kebelén is.