Mózes második könyvének huszonnyolcadik fejezete részletesen leírja a szentély papjainak öltözékét. Az „Áron fiaiként” említett papok viszonylag egyszerű, nem is részletezett ruhát kaptak, hosszú ingre emlékeztető, hétköznapi viseletként is hordott köntöst, övet, díszes süveget. A köntös alá nadrágot kellett felvenniük (2Móz 28,40–42), ez akkoriban nem volt széles körben elterjedt ruhadarab. Mindez tisztes megjelenést biztosított számukra.

A főpap esetében más a helyzet. Neki is volt köntöse, öve, süvege, de ezen kívül megkapó ruházatát több egyedi darab egészítette ki: éfód, hósen, palást; süvegére pedig különleges homlokdísz került.

Az éfód a papi öltözet kötényszerű, jellegzetes darabja volt. Eredete az ókori keleti kultuszokra vezethető vissza: az istenszobrokat gazdagon díszített, értékes ruhákba öltöztették. Ezt a ruhát esetenként olyan gazdagon átszőtték aranyszálakkal, hogy az éfód magától is megállt, mint egy páncél.

Az éfódhoz kellett rögzíteni a hósent. Ez kis táskára hasonlított, amelyet a pap a mellén viselt. Drágakövekkel díszítették, aranykarikák tartották. Ebbe kerültek a jóslás eszközei, az úrim és a tummim (30), amelyek segítségével a főpap Isten elé vihette Izráel sorsát.

A palástot a szegélye tette igazán különlegessé: gránátalmákat és aranycsengettyűket rögzítettek rá, a szolgálatba lépő pap hallható módon, csilingelő ruhában lépett a szentélybe.

A homlokdísz nem véletlenül kerül a leírás végére. A papi ruha koronája volt ez a süvegre illesztett arany felirat: „Az Úr szent tulajdona!” (36) Ezekből a szavakból értjük meg, hogy nem a ruha különlegessége, nem az elkészítésére fordított arany és drágakő mennyisége volt a döntő. Nem a csilingelés, és nem a rejtélyes jóstárgyak tették páratlanná a papi megjelenést, hanem az a kapcsolat, amely a szolgálatba lépőt Istenhez fűzte.