A szó elszáll, mint tudjuk. Ha az evangélium is a szavak szintjén ér el minket, hamar odébb sodorja a szél, különösebb hatás nélkül. De ha erővel hatja át az életünket, az egészen más. Amikor az erő szót halljuk, sokszor valami látványosra, hangosra vagy legalább hangzatosra, áttörőre gondolunk. De Isten ereje ettől gyakran teljesen különbözik. Az evangélium nem mindig szószékekről szólal meg – a hatása gyakran konyhaasztalnál, kórházi ágy mellett, egy-egy bocsánatkérésben vagy odaforduló tekintetben mutatkozik meg. Tetten érhető annak a megtört embernek a könnyeiben, aki mégis megmarad a hitben. Ott él abban, aki kitartóan, imádsággal hordoz másokat anélkül, hogy bárki észrevenné. Ott rejlik a szülés bátorságában a jelen világ összetörtsége ellenére. Erővel érkezik az üzenet. Nem gyengén, nem éppenhogy, nem félszegen mondják el, nemcsak a megszokott és biztonságot adó egyházi keretek között, a maga kiszámítható távolságtartásával, hanem minden porcikádat helyére rázóan nagy hatásúan. A szemed nyílásáig, a szád megeredéséig vezető, a lelkedet békére vezető erővel.

2Móz 28

RÉ 132

Ti is szoktatok élni ezzel a trükkel? Tudod, amikor valakinek mondotok valamit, de valójában egy másik embernek szánjátok az üzenetet. Például amikor egy gyerektől megkérdezik: – Nem zavar, hogy folyik az orrod? – de a cél valójában az, hogy a szülőhöz jusson el az üzenet: ideje orrot törölni. Kinek mondod ténylegesen, amit megfogalmazol? Ki a valódi címzett, és kit használsz fel a könnyebb eljuttatás érdekében? Izgalmas a kérdés: miért nem merjük annak mondani a közlendőnket, akinek címezzük? Kinek nem merünk szólni? Mitől tartunk? S mennyi ilyen trükkünk van, amikor attól tartunk, hogy esetleg nem tetszenénk valakinek a viselkedésünkkel! Amikor nem akarok én lenni a fura, a kiközösített, a hülyének nézett, a meg nem értett, a szégyenbe került, a lecserélt, az elbukott, a megbukott, a kevés, az ügyetlen, az alkalmatlan vagy egyszerűen csak az, aki hibázott. Akkor sem, ha Isten közben bátorítana a felelősségvállalásra, a szembenézésre, a nyíltságra. De nem a másik ember a meghatározó hosszú távon, hanem a szíveket vizsgáló Isten.

2Móz 29

RÉ 805

Feszültség támad a közösségben. Júdeában a kérdés ez: szabad-e hinni Krisztusban, és mindazt, amit eddig évezredeken át tanultunk Istenről, most kitágítani, új fényben látni, mert elküldte a megígért Messiást? Szabad-e a régi kereteket átlépni, másként olvasni az Írásokat, mást remélni, mint az őseink? Feszültség támad Thesszalonikában is: szabad-e Pálnak és társainak hinni, és teljesen másképp élni, mint eddig? Elhagyni a régi vallási formákat, a megszokott társadalmi rendet, a családi hagyományokat? Nincsenek könnyű helyzetben egyik helyen sem. Ősi kérdések ezek: szabad-e lecserélni a régit az újra, mást gondolni, mint amit eddig? Szabad-e megtűrni, akinek más a véleménye, vagy másképp él, továbbgondolni azt, amit eddig hittünk? Szabad-e máshogy dönteni, mint korábban? És vajon milyen jogon, meddig lehet megbüntetni a saját közösségem tagját, ha ő másképp gondolkodik, ha merészel kilógni a sorból? Hol kell megállni és engedni, hogy továbblépjen egy közösség? Minden korban nagy bátorság kell e határok felismeréséhez.

2Móz 30

RÉ 141

Tavaly egy nagyobb sártócsába ragadtam a kocsival. Hiába próbáltam okoskodni, minden trükk csak mélyebbre vitte a kereket a cuppogós, puha talajban. Előre-hátra tolatgattam, fadarabot kerestem, de hiába – el kellett ismernem: beragadtam. Elakadtam. Mit kezdünk azokkal a helyzetekkel, amikor nagyon akarunk valamit, de nem megy? Pedig talán nem is volna nagy kérés, vagy épp csupa jó szándék vezérel. Mégis lehetetlen. Amikor félresiklik a békülési szándék. Amikor nem tudsz elsimítani egy konfliktust. Amikor nem megy a megbocsátás. Vagy bármennyire szeretnél, mégsem tudsz segíteni a másiknak. Amikor már számtalan megoldást próbáltál, mégsem történik semmi. Ez az elakadás. Ahogy Pál írja: „megakadályozott minket a Sátán.” És ekkor van a legnagyobb szükségünk Isten bölcsességére és türelmére, hogy megtanuljunk várni, bízni, vagy akár másfelé indulni, ha Isten mutat új utat. Mert amikor már mindent beleadtál, az összes erődet és ötletedet felélted, akkor jön el Isten ideje. Akkor lendít tovább, sokszor egészen váratlan módon.

2Móz 31

RÉ 742

Nemrég egy családi összejövetelen egy egész tálca sütemény borult a homokba. Egynapi munka ment kárba menthetetlenül, másodpercek alatt. Ki ne ismerné az arcok elszürkülését, amikor azzal kell szembesülnünk, hogy amiért keményen dolgoztunk és áldozatokat hoztunk, most kárba veszett? Egy időben erősen foglalkoztatott a kérdés: van-e jogunk lerombolni vagy csak szétdúlni, leomlani hagyni azt, amit a Szentlélek segítségével építettünk? Mikor kell egy lelkésznek kiszállnia, mikor kell egy presbiternek/gondnoknak lemondania, mikor kell egy szolgálatot továbbadni, mert már nem építem, hanem fékezem a fejlődést, vagy minden jó szándék ellenére rombolom azt? Szabad-e végignézni, hogy leomlik, amiért küzdöttünk, amit felépítettünk? Akkor is, ha érthető az elfáradásunk? Pál izgul a gyülekezetért, amelyért annyit fáradt, akiket annyira szeret. Így nélkülözést vállal, és elküldi Timóteust, hogy legyen támaszuk és bátorításuk az üldözésekkel teli időszakban. Így gondoskodik a növekedésükről. Ő hatalmas energiát fektet abba, hogy ami már elindult, össze ne essék. Aggódni azért, amit a Szentlélek felépített, és a nehézségben támasznak lenni egymásnak, a szolgálatban felüdülni – ebben segíts minket, Urunk!

2Móz 32,1–14

RÉ 115

Mindenki gazdagodni szeretne, növekedni, előrejutni, fejlődni. Itt meg is kapja a gyülekezet Páltól áldásként, jókívánságként, tanácsként: gazdagodjatok szeretetben. Fura, hogy éppen szeretetben! Másban kívánunk gyarapodni, bármiben inkább, mint szeretetben, kivéve persze a kilókat. Kényelmesebb, előnyösebb, célravezetőbb lenne pénzben, hatalomban, tudásban, hasznosabb lenne tapasztalatban. De a szeretetben gazdagító áldást kapnak. Ha ebben növekszünk, minden más a helyére kerül. Akkor a pénz eszközzé válik a segítségre, a hatalom lehetőség a szolgálatra, a tudás ajtó a megértésre, a tapasztalat bölcsesség a vezetésre. Ez az evangélium ereje: amikor a szeretet túlcsordul, túllép a határokon, és elér azokhoz is, akik nem számítanak rá, akik nem a mi klikkünkbe tartoznak, akikkel nehéz jót tennünk. A bennünk rejlő szeretetet Istentől kapjuk. Amikor elfáradunk a gyakorlásában, közel a kiégés, az elfáradás, a fásultság, akkor is jó tudni, hogy akik az Úrban bíznak, erejük megújul, és újra tudnak gyarapodni, gazdagodni a szeretetben is.

2Móz 32,15–35

RÉ 467

Légy megszentelt, ne tégy semmi olyasmit, amire Isten nem bólintana rá! Persze, törekszünk erre. De mit kezdjek azzal a sok mindennel, amire a testem és lelkem vágyik? Ami nyomaszt, és ha nem figyelek rá, addig gyűlik észrevétlen, míg fel nem robban? Azt hiszem, az őszinte önreflexió a megoldás. Hogy amikor megszületik bennem a vágy valamire, azt már az elején felismerjem, merjek szembesülni vele. Ne fojtsam el, tagadjam le, rejtegessem és várjam, hogy majd elmúlik, hanem vigyem Isten elé. És az Úrral való szeretetkapcsolatban próbáljak tenni a saját tisztaságomért. Elfogadva, hogy nem vagyok tökéletes, hibázhatok, lesznek túlkapásaim, de igyekszem az Isten szeretetébe burkolva kezelni a vágyaimat és belső késztetéseimet, indulataimat, tetteimet. Mert bár ezek is léteznek bennem, nem szeretném, hogy ezek határozzanak meg. Azt akarom, hogy a tökéletlenségem és a küzdelmeim ellenére Isten határozzon meg, az ő megváltó szeretete, amelyet a közelében megélhetek.

2Móz 33

RÉ 705