... késlekedik, ezt látta, tapasztalta a nép (2Móz 32,1). Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy a törvényadás után ismét fölment a Sínai-hegyre. Több mint egy hónap, negyven nap. Az emberek elfáradtak már a vándorlás eddig megtett útján, de ott, a várakozásban is. Honnan tudták volna, mennyi időt kell Istennel töltenie, hogy azután hitelesen közvetíthesse akaratát nekik? Türelmetlenség és bizonytalanság fogta el őket. Volt már köztük keserves lázadás eddig is, egyszer mert nem volt iható a víz, másszor mert attól tartottak, nem lesz mit enni. Még az egyiptomi szolgalét keserű kenyere és húsos fazeka is jobbnak tűnt emlékezetükben, mert biztosabb volt, mint a naponta fölmerülő kétség a másnapi kenyérről. Megbotránkozunk rajtuk? Elítéljük őket? Bennünk soha nem merülnek fel hasonló kételyek gondjaink közben?

Mózes késlekedik. Egyáltalán visszajön? Túléli-e a találkozást Istennel? Hiszen Isten dicsőségét emésztő tűzként tapasztalták messziről! Ők nem is akartak a közelébe kerülni, egyedül Mózes ment föl, bele a felhő közepébe. Mi lesz, ha nem jön többé vissza? Helyette Áron és Húr maradt ott velük, most ők a vezetők. (Lásd 24,12–18)

Hogyan juthattak odáig, hogy szobrot készítsenek aranyból? Bálvány kellett nekik az élő Isten helyett? Vagy inkább csak jelkép, mint egy zászló a menet élére, a tűz és a felhőoszlop helyett? Nekik előbb-utóbb tovább kellene menniük, nem maradhatnak itt, a pusztában. El kellene indulniuk, de merre és ki mutassa az utat? Nem Istent hagyták el, csak a közvetítőjét, Mózest, amikor egyiptomi szokás szerint szobrot készítettek? Bikát, az erő és a termékenység, a hatalom jelképét. Nem Istentől fordultak el, csak a második parancsolat ellen vétkeztek, azt az Istent ábrázolták ki, aki kihozta őket Egyiptomból?

Áron tehetetlen a népakarattal szemben. Ha ellenáll, talán megosztotta volna őket. Nem akarta. (Húrról a továbbiakban nincs említés, a zsidó írásmagyarázók feltételezik, hogy nem értett egyet a nép követelésével, ezért megölték őt.) Áron engedett. De magyarázatul és mentségül megjegyezzük, hogy az Örökkévalónak hirdette meg a másnapi ünnepet (32,5). Még halogatta is a dolgot, hátha megérkezik közben Mózes.

Az emberek készséggel odaadták az arany fülbevalóikat, Mózes pedig még mindig nem tért vissza. Beolvasztották az ékszereket, elkészült az aranyborjú. A számonkérésnél Áron szánalmasan mentegetőzik: akinek volt aranya, leszedte magáról, „ideadták nekem, én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle” (32,24). Csak úgy lett?