Első generációs értelmiségi, lelkipásztorként sem szolgált senki a családjában. Honnan érkezett az elhívás?

Természetesen mindannyiunk Urától, Istentől. Nagyszüleim, szüleim hitüket gyakorló, a gyülekezetükben többféle önkéntes tevékenységet ellátó emberekként élő példáját adták a cselekvő lelkiségnek. A Tasnádi Református Egyházközségben pezsgő ifiéletben hallottam meg Jézus hívó szavát. 1991-ben érettségiztem az ipari líceumban, és természetesnek vettem, hogy a Kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémián készüljek a hivatásra. 1996-ban végeztem, és akkora lelkészhiány sújtotta a szülőföldemet, hogy mellőzve a segédlelkészi éveket, azonnal helyettes lelkészként ölthettem magamra a palástot Érendréden. Az 1996 és 2006 közötti évtized megerősített a döntésemben.

Érbogyoszló gyülekezetének vezetését bízta önre a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Az Érmelléki Református Egyházmegye lelkipásztoraként tizenkilenc éve szolgálja a híveket az úgynevezett ikertelepülések egyikén.

A színmagyar falvakban könnyebb Istenhez vezetni az embereket, mint a vegyes etnikumú közösségekben?

Nem, ez a legnehezebb. Sokkal inkább próbára teszi az erőt, az időbeosztást, a család és a hivatás ellátását az örök kérdés: hogy érjem el a különböző generációkat, miként szólítsam meg, és vezessem Istenhez mindnyájukat? Itt csak magyar szó hangzik, de gyakorta nem nyelvi akadály gördül a Lélektől lélekig ható kommunikáció elé. A Bibliából tudjuk, a hit hallásból van, de annyi mindentől függ, hogy az élő Igét befogadja-e a hallgató! A szószékről pontosan látszik, követi-e a padban ülő a prédikációt, vagy a belső beszéde hangosabb az Úr szavánál.

A kicsi gyülekezeteket „bokrosítják”, mert lassan kiürülnek a templomok a demográfiai mélyrepülés miatt. A csökkenő számok ellenére mi a reménység forrása?

Az ötszázharminc lelket számláló Érbogyoszlói Református Egyházközségben többször temetünk, mint keresztelünk. Évente általában tíz-tizenöt helybeli indul el a minden élők útján, ugyanakkor a keresztség sákramentumát jó, ha ötször kiszolgáltatjuk! Isten áldását csak néhány pár kéri a házasságára. A konfirmációs fogadalmat hét-hét fiatal tette le tavaly és idén egyaránt.

A Szentírásból meríthetünk erőt, például aki a kevesekkel sem tud mit kezdeni, miként bízzanak arra sokat? Tudom, minden korszakban nehéznek tartották a hívek megszólítását. Szembe kell néznünk az elvándorlás, az elöregedés, az elnéptelenedés traumájával. Az átalakuló világban soha nem tapasztalt folyamatoknak lehetünk tanúi és elszenvedői. Ugyanakkor hallom Jézus szavát: „Tanúim lesztek […] a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Ha a földi látóhatárról a mennyeire emeljük a tekintetünket, könnyebben megértjük a velünk, a mellettünk és a körülöttünk zajló eseményeket.

A nehézségek ellenére mi adja a legnagyobb örömöt a szolgálatban?

Az, hogy beszélhetek Istenről! Ez kegyelmi ajándék, mert nem akárki üzenetét tolmácsolhatom! A hírvivőt minden kultúrában gazdagon megjutalmazták, ha jó hírt osztott meg a többiekkel. Az evangélium pedig maga a jó hír! Milyen kiváltság az, hogy akár a palásttal vállamon, akár a hétköznapi életemben Jézust képviselhetem! Magánemberként ezt akkor éreztem igen erősen, amikor a legidősebb gyermekünk a teológiát választotta. Amikor a gyülekezetben is azt tapasztalom, hogy az elvetett mag szárba szökken, sikerül valakit a hit útján elindítani és kalauzolni a mennyország felé, megbizonyosodom újból és újból erről: „itt van Isten köztünk, jertek őt imádni, hódolattal elé állni…” (225. dicséret)