Két egyházkerületünknek is meghatározó lelkipásztoraként tartjuk számon Molnár Miklóst, akit tíz éve október 23-án, késő este hívott magához az Úr nyolcvanhat évesen. Az alábbiakban személyes visszaemlékezést közlünk Békési Sándor teológus tollából.

Már nyelni sem tudott, ahogy fokozatosan minden életfunkciója felmondta a szolgálatot. Kezdetben csak a járásán lehetett észlelni az elbizonytalanító merevedést. A Parkinson-kór diagnózisa után mindez várható volt a hozzátartozók számára, de senki sem akart belegondolni a megváltoztathatatlanba. Utolsó heteiben látogattam meg, akkor az ágyán sem tudott felülni rendesen, makacsul vissza-visszadőlt. Mertem remélni, hogy talán felismer, amikor megszólalt halkan és töredezve: „A gyülekezetet tanítani, ez a legfontosabb” – mondotta. Hálából próbáltam sorolni előtte mindazokat az alkalmakat és eseményeket, amikor tanultam tőle, de ő már távolabb járt. Aztán megcsókolva izzadt és hideg homlokát, elbúcsúztam tőle.

A polcait dagasztó teológiai könyveiből özvegye, Klára asszony jó néhányat a Károli Gáspár Református Egyetem Hit tudományi Karának, illetve személyesen nekem ajándékozott. A nagy szekrényt betöltő ruhái közül az öltönyeit is felajánlotta számomra, amelyeket nagy örömmel elfogadtam, mert háromgyerekes teológiatanárként nem volt módom alkalmi ruházat vásárlására. Ily módon Molnár Miklós továbbra is velem maradt, körbeölelt, mint Elizeust Illés palástja, igehirdetéseim, előadásaim és a dékáni tisztséggel járó reprezentációk alkalmain mindvégig az ő öltönyeit hordtam. Köztük azt is, amelyet még svájci barátjától, az ismert zürichi teológus fiától, Hans Heinrich Brunnertől kapott.

A fiatal Molnár Miklós ugyanis az ötvenes évek nyomasztó világából kiszakadva, felszabadult lélekkel két szemesztert töltött ösztöndíjasként Zürichben 1956 őszén és 1957 tavaszán, ahol megismerkedett Brunnerékkel, Lilóval, Zimmerlivel, Jüngellel. Nem válhatott mégsem teljesen felhőtlenné számára ez a svájci stúdium, hiszen hűséges hitvestársa azokban a levert hónapokban két kicsi gyermekükkel itthon tartotta a frontot – szó szerint.

Könyvei közül egynéhánynak dedikációja arról árulkodik, hogy azokat maga a szerző, Emil Brunner ajándékozta neki, illetve rajta keresztül immár nekem. Habent sua fata libelli, nincsenek véletlenek a generációk egymásba kapcsolódásában sem. Így magam is úgy éreztem, hogy az örökölt öltönyök és könyvek birtokában utóbbiak szerzőjének éppúgy, mint Molnár Miklósnak nemcsak példáját, hanem személyes megbízását is a vállamon hordom.

Molnár Miklós ugyanis Emil Brunner örököse volt a magyar református egyházban. Intelligensen tapintatos szeretetével és lelkészi karakterével mindenképpen. Nemcsak hívő, hanem hiteles ember is volt, aki életvitelében, tetteiben és szavaiban egyaránt hű maradt mindazokhoz az Igékhez, amelyeket hirdetett. Feltétlenül meg lehetett bízni a személyében éppúgy, akárcsak igehirdetéseinek igaz voltában. Nem véletlenül tették meg őt két évre a teológushallgatók spirituálisának.

A svájci stúdium és a teológia elvégzése után Putnokon választották meg lelkipásztornak, tizenkilenc évet töltött ott. Fiatal lelkészként tanácstalan volt, hol kezdje az ismerkedést a gyülekezet tagjaival. Jakab Miklós tanácsára (aki a vakmisszióban dolgozott) elsőként az édesanyjával élő, születésétől vak Piroskát látogatta meg a felvégen és a szintén vak Marika nénit az alvégen. Az ide-oda utazgatások után az utóbbi házában ültek össze rendszeresen, lassanként a putnoki gyülekezet tagjai is odaszoktak, hogy a Szentírás körül valamennyien látóvá váljanak.

1977-ben a ceglédi nagytemplomba került, ahol saját bevallása szerint a legnagyobb feladatnak az bizonyult, hogy a város négy protestáns gyülekezete egymás javára, harmonikusan, szép egyetértésben szolgáljon. Végül 1980-ban a budapesti Kálvin téri templomba érkezett meg imádságban kért, áldott lelkületű lelkészként. Itt a megosz tottság személyek mentén öltött testet, mert a gyülekezet ben több lelkipásztor szolgált.

Molnár Miklós a béke embereként magát közbevetve fogta fel a szóbeli ütéseket, a lelki gyomrosokat. Ő maga így emlékszik vissza erre az időszakra: „Miért van az, hogy általában szakadások vannak azokban a gyülekezetekben, amelyekben több lelkipásztor dolgozik? Feltétlenül így kell ennek lenni? A 106. zsoltár arról szól, hogy milyen nagy rés, sőt mondhatjuk, szakadék van a szabadító Isten és az engedetlen nép között. Ekkor írja a zsoltáros: »Mózes, az ő szolgája, elébe állott a résre.« Mózes résre álló ember volt. Ez a legnehezebb, résre állni. A híd szerepét be tölteni. Jézusnál ezt a kereszten láthatjuk.”

A tizenöt évig tartó Kálvin téri szolgálatának időszakát bátran nevezhetjük lelki értelemben az eklézsia aranykorának. A fiatalokat és az idősebbeket generációs megosztás nélkül a gyülekezet egységében tartotta, épp olyan gondja volt az ifjúsági, mint a férfiaknak tartott bibliaórákra, valamint a felnőttek konfirmációs képzésére. Emellett felesége, Klára asszony, aki szintén teológiai stúdiumokat folytatott, hetenként úrasztali terítők, könyvborítók hímzésével, népművészeti motívumok megőrzésével foglalkozó asszonykört vezetett.

Ha csak öt perccel előbb érkeztünk a vasárnapi istentiszteletre, a zsúfolásig telt templomban már csupán a padok között ácsoroghattunk. Akkor még nem csillogott-ragyogott a Kálvin téri templombelső, de a szív belseje annál inkább. Molnár Miklós szorgalmazta újra azt, hogy az úri szent vacsora az egységes liturgia szerves része legyen, s magát az úrasztalát a szövetség, a bűnbánat és bűnbocsánat asztalának, szabadítást hirdető és közösséget teremtő asztalnak, valamint az áldozat asztalának nevezi a református liturgiáról szóló könyvében.

Sohasem feledem, hogy egyszer, amikor az ökumenikus imahét egyikén a Petőfi téri Nagyboldogasszony ortodox templomban eucharisztiával együtt tartott istentiszteleten minden felekezet a maga módján vehetett részt az úri szent vacsorában, Molnár Miklós a kenyeret osztva együtt énekelte a vegyes hitvallású hívekkel a „Boldogasszony Anyánk, / Régi nagy Patrónánk” hajdani magyar himnuszt, valamennyi strófájával. Ez nem volt meglepő tőle, aki református lelkészként egyetemes egyházban gondolkodott, és Pál apostol nyomán az ő szabadságát nem vádolhatta mások lelkiismerete. Könyvtárában megtalálható volt Emil Brunner mellett Romano Guardini éppúgy, mint Bonhoeffer, Westermann vagy Martin Buber.

1995 szeptemberétől nyugdíjazását kérte Kálvin téri szolgálatából azzal az indokkal, hogy szeretné átadni a helyét a fiataloknak. Ezután egészen 2000-ig a Pedagógiai Intézetben dolgozott tovább. Itt elméleti munkájával bizonyította szakmai hitelességét, hiszen a pedagógia volt gyakorlati teológiájának szakterülete. Hallatlanul jó pedagógus volt. Leendő feleségem kíséretében tanúja lehettem azon óráinak, amelyeket felnőtt keresztelendőknek és konfirmandusoknak tartott. A káté alapos elemzését illusztrálandó bevonta hallgatóságát Kodály zsoltárfeldolgozásainak, Borsos Miklós ecsetrajzainak és Karinthy Frigyes novelláinak élményébe.

Nyugdíjaskorában alkalma nyílt könyvei publikálására, így születtek meg a református istentiszteletről, a felnőttkonfirmáció előkészítéséről, a családi életről szóló, az imádság és az alázat témáit kibontó értekezések, elmélkedések és prédikációskötetek. Igazi best seller lett a Te taníts engem! című, tizenkét éven felülieknek szóló, máig a legszínvonalasabbak közé tartozó hittankönyve. Mindezen munkái nemcsak azt bizonyítják, hogy különösen a fiatalok megértése és nevelése állt mind a szívéhez, mind a tehetségéhez közel, hanem a tanítás maga. Ha van a keresztyénségen belül igazán református lelkipásztor-hagyomány, akkor az a tanítás. A II. Helvét Hitvallás XVIII. fejezetében az egyházi szolgák feladatait tárgyaló szöveg legtöbbet emlege tett szava: tanítani, oktatni.

Meg kell vallanom, hogy számomra a könnyek, a könyvek és az öltönyök tapintható emlékeztetésén túl Molnár Miklós valódi és maradandó hagyatéka nem más, mint teljes élettel „elébe állni a résre”, és úgy tanítani a gyülekezetet.