A felfedezések kora kifejezés újra aktuálisnak érezhető: a tengerek öt százalékát, a világűrnek csupán egymilliárdod részét ha ismerjük. Ezek a területek az öt érzékszervünkkel felfedezhetők, ha rendelkezésre áll a megfelelő technikai háttér. Viszont létezik olyan területe is a világnak, amely nem adja ilyen könnyen magát. Johannes Hartl, az Augsburgi Imádság Háza vezetője kifejezésével: a dobozon kívüli világ. A dobozban van a fizikálisan belakható világ, azon kívül a lelki, illetve transzcendens szféra. A próféta a szomorú valóság közepette másról tudósít. Arról, milyen az, amikor a dobozon kívüli világ betölti a dobozt is. A messiási korszak beköszöntét írja le az igeszakasz. Jézus Krisztus töltheti be a várakozást. Ami ismeretlen, megfejtetlen, elsikkadt Istennel kapcsolatban, most világosságra kerül. Ami nem kapott kellő figyelmet, annak a napirendre vételéről a Messiás gondoskodik. Eddig másként gyakorolták az uralmat, a Lélektől vezetett uralkodó azonban bölcsességgel és igazsággal felvértezve kormányoz. A népek pedig ezt felismerve járulnak elé hódolattal. Isten önnön leleplezése nem sokat várat, mi addig is tudakoljuk az írásokat, hogy felismerjük az időket és alkalmakat a megtérésre.

ApCsel 9,31–43

RÉ 508

Teológiai tanulmányaim kezdetén hallottam ezt a kifejezést: a diaszpórában élő keresztyének. Különös most arra gondolni: egykor az evangéliumnak pontosan az kedvezett, hogy a zsidóság szétszóródva élt, és az első pünkösdkor a megtérők vitték magukkal az Ige magvait Frígiába, Pamfíliába, Pontuszba, Krétára és minden égtáj felé. Az Írás kiáramlik, terjeszkedik a föld végső határáig. Az ézsaiási prófécia szerint a messiási korszakban épp ellentétes mozgás várható, amikor mindenki, aki az Ige uralma alá került, egy helyre gyűlik össze. Összpontosul az Isten népe, az ellentét, széthúzás, megosztottság megszűnik. Az Igében azt olvassuk: kinyújtja karját az Úr, hogy visszavásárolja népe maradékát. Isten kiváltja az övéit, hogy együtt tudhassa őket. Nincs az az ár, amelyet ki ne fizetne, életet ad életért, ha kell, a legdrágábbat. Értünk is megfizette már az árat, nem kevesebbel, mint Jézus herceg drága vérével. Ha fent lobog a zászló, mi sem lehetünk máshol, csakis az ő seregében.

ApCsel 10,1–16

RÉ 746

Ez a fejezet Ézsaiás könyvének első nagy egységét zárja le. Itt csúcsosodik ki mindaz, amit Isten cselekedett a népéért. S mi lehet erre a válasz? A magasztalás, köszönet, hálaadás, dicséret. Az összegyűlt népek egy emberként emelik fel szavukat az Istenhez. Olyan módon kell ezt elképzelnünk, mint amikor Izráel népe száraz lábbal kelt át a Vörös-tengeren. Mózes és Izráel fiaiból magasztaló ének tört elő: „Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” (2Móz 15,2) Mirjám és az asszonyok táncoltak, és dobbal kísérték az éneket. Kiszakad belőlük a mély döbbenet azon, amit Isten értük cselekedett. Valóság ez? Velünk történt? Mivel érdemeltük ki ezt a jót? Egyszerű a válasz. Nem azért kapják, mert a nép oly példamutató és hibátlan, hanem mert szereti őket az Isten. A felfoghatatlan szeretet áradása lenyűgözi az embert. Valami olyan részesévé válik, ami felülmúl minden mást, és mennyivel több ez a tapasztalat az egyiptomi szabadulásnál! Itt nem szakaszgyőzelemről van szó, hanem beérkezésről. Az átélt szabadítás eltölti őket, és tovább akarják mondani mindenkinek. Ez az ének az ember ajkán kél, és kedvesebb a magasságban, mint az angyali szózat.

ApCsel 10,17–23a

RÉ 834

Elképzelhetetlen váltás történik az előző fejezethez képest. A sorok irtóztatók. Felidézik, milyen félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. Mitől félsz? A magasságtól? A pókoktól? Fóbiád van? Aggaszt a háború réme? Tartasz az elszegényedéstől? Ezek az Úr napjához képest kismiskák. Az Úr napja nem thriller, sem egy horrorfilm feltupírozása, hanem az Isten Babilon feletti ítélete. Mondhatjuk úgy is, az Úr félelmetes napja. Ha valamiről általános rossz vélemény volt abban a korban, az Babilon. A jelenések könyve 17. fejezetében is elhangzik a „nagy Babilon” név. Ez a lázadó emberiség szinonimája. Az önelégültséget, a gőgöt, a fennhéjázást, a kivagyiságot egyaránt megtestesíti. Előfordul, hogy pótcselekvéssel leplezzük valami hiányát. E lelki kiüresedésbe érkezik meg a kozmikus pusztítás. Babilonnak pedig nincs arra lelki érzékenysége, hogy bármit is értsen, főként, ha a csillagok elhalványulnak. Ugyanis a teremtményeknek adtak tiszteletet és hódolatot, erre parancsolt megálljt Istenünk, a féltő, szerető Úr, aki nem tűr vetélytársat egyetlen csillagrendszerben sem. Az Úr napja nem biztonságos, mert pusztító hurrikánként mindent elsöpör. Babilon Isten haragjában múlik el, rossz álom- ként.

ApCsel 10,23b–48

RÉ 201

Babilonnak vége. Ezt többféle módon ki lehet jelenteni. Vagy prófétálunk arról, hogy a jövőben bekövetkezik, vagy akkor beszéljük el, amikor már megtörtént. A próféta azt mondja, ha nyugalomra fordítja az Úr a fájdalmadat, akkor énekled ezt a dalt. Nemcsak a pusztulást jövendöli meg, hanem még az utána következő gúnydal szövegét is. Az 52. zsoltár is hasonló műfajú és témájú. Gúnyosan írja le, hogy Isten oltalma helyett a gazdagságban bízott az áruló. Már az első mondatban pejoratívan hangzik el: te nagy hős! Ézsaiás pedig ezeket a verseket olvasva válogatott módon űz gúnyt Babilon bukásából. Ez örvendezés az isteni elégtételen, igazságszolgáltatáson. A nyugalom nemcsak az embereket éri el, hanem a természetet is. Isten különleges gondot fordít a növényzetre. Ezért van a gyümölcsfáknak ünnepük a zsidó vallásban, és hadba vonuláskor tiltott volt a termő fák kivágása. A fákat végre nem fenyegetik a fejszés emberek, eljött a békés fejlődés, a gyümölcstermés ideje. Ha mi is elmondhatjuk, hogy Isten minden akadályt elhárított az életünkből, nincs más dolgunk, mint ez: „Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt...” (Mt 3,8)

ApCsel 11,1–18

RÉ 67

Ma, amikor minden arra buzdít bennünket, hogy hasznosítsunk újra, különleges párhuzamot mutat a prófécia ezzel a divatos fogalommal. Sok mindent láttam már új funkciót kapni, de próféciát újrahasznosítani – ez egészen szokatlan. Itt azonban épp erről van szó: „Ezt az igét mondta az Úr Móábról már régen.” (15,13) És nemcsak Ézsaiás teszi ezt, hanem Jeremiás is (Jer 48), amikor újra működésbe hozza a Móáb feletti ítéletet. Északról jön a veszedelem, dél felé halad. Aki tud, menekül, menti az életét és javait. Ideiglenesen a magaslatok tűnnek biztonságosnak, de végül az egész Móáb egyetlen jajkiáltássá válik. A pusztítás teljes. Már csak egy reményük marad: a Nyárfa-patak, ahová értékeiket menekítik. Ez a vers arra kérdez rá: amikor veszedelem jön, tudjuk-e, mit kell menteni? Amikor Hamvas Béla felteszi a kérdést, hogy egy ostromlott városból mit vinne magával, nem praktikus tárgyakban gondolkodik, hanem nagy eszmékben – köztük a Szentírásban. A reformáció szele sok mindent kifújt az egyházból, de a Biblia szent bizonyosságként ma is beragyogja életünket. Nem azért kell a Nyárfa-patakon átvinni, hogy pusztán megmentsük, hanem mert az Ige az, ami a jajveszékelő lelkünket megtartja.

ApCsel 11,19–30

RÉ 161

Szalay László Pál

Móáb a Holt-tengertől keletre fekvő ország volt Izráel szomszédságában. Történetük során többször háborúskodtak egymással. A honfoglaló izráelitákat ellenségesen fogadták (4Móz 22–24; Bír 11,15–17). Később Dávid hűbéreseivé váltak (2Sám 8,2). Ám mai Igénkben nincs szó ellenségeskedésről. Isten a próféta által megítélte Móábot a gőgös magatartásáért. Gazdag volt, szőlőskertjei híresek. A móábi préselt szőlőt az utazók tartós élelmiszereként használták, borát szívesen vásárolták a környező országokban (8). Ebből származott a bevétele. Ám a gazdagság hamis biztonsággal töltötte el. Ez nem egyedi sem a népek, sem az egyes ember életében. Gőgjét Isten az asszírok támadásával törte meg. Áldozóhalmaikon hiába keresték isteneik oltalmát (12), ez nem segített. Az Úr a fennhéjázást ma sem tűri a végletekig. Hogy életüket mentsék, Júdába menekültek. Isten választottjainak felelőssége, hogy azoknak, akik bennük támaszt keresnek, ezen kívül valami többet adjanak. Nem olvasunk arról, hogy amikor Júdában biztonságra találtak, a szabadító Istent tisztelték volna. Ez a móábi lelkület. Isten a teljes embert akarja megszabadítani. Ne csak külső körülményeink változását óhajtsuk! Engedjük, hogy a kívánságunk szerint megváltozott külső körülményeink által Urunkhoz is közelebb kerüljünk!

ApCsel 12,1–5

RÉ 603

Fodor Ferenc