Amikor 1517-ben Martin Luther épp a wittenbergi vártemplom kapujába ütötte a szögeket, még senki sem sejtette, hogy az ekkor elinduló, hamar kiterebélyesedő, majd az egész kontinensen végigsöprő reformáció nem áll meg az egyház átformálásánál és a keresztyén hittételek bibliahű megújításánál, hanem évszázadokon keresztül meghatározó irodalom-, művelődés-, politika-, társadalom- és nyelvtörténeti folyamatok mozgatórugójává válik.

A XVI. század előtti, szalmaláng életű hitújító törekvésekkel szemben a reformátori tanok gyors és széles körű elterjedésének sikere abban rejlett, hogy nem pusztán a teológiailag művelt rétegre korlátozódott, hanem a nyilvánosságra is kiterjesztették azt. Ebben kulcsszerepet kaptak a hittételek közérthetőségét segítő anyanyelvű prédikációk, az elterjesztést szolgáló iskolai oktatás, valamint a protestáns nyomdákból kiáramló anyanyelvi teológiai iratok és bibliafordítások.

ISTENHEZ ÉS ISTENRŐL – BÁRMILYEN NYELVEN

A középkori Európában a hivatalos ügyintézés, az iskolai tanulmányok és a templomi szertartások latinul (korabeli megnevezéssel: deákul) folytak. A papság közvetítő szerepe, valamint az általános iskolázatlanság miatt a közvetlenül Istenhez fordulás elsősorban azok számára volt elérhető, akik tudtak latinul, görögül és héberül. Azonban már a reformáció előtt is előfordult, hogy az egyházi élet a hívek anyanyelvén folyt. Gondoljunk csak a legkorábbi fennmaradt magyar nyelvű szövegemlékünkre, a Halotti beszéd és könyörgésre!

A latin írásokat tartalmazó Pray-kódexben fennmaradt szöveg egy temetéskor elmondott prédikáció, amely az egyszerű, valószínűleg írni-olvasni nem tudó gyászolókhoz szól. Más kódexekben margóra firkantott magyar mondatfoszlányokat, jegyzeteket, úgynevezett glosszákat fedezhetünk fel, amelyek a latin szöveg olvasójának nyújtottak segítséget a szavak megértésében és lefordításában. Az első magyar nyelvű legendáriumokat, imádságos- és énekeskönyveket pedig a latinul nem (vagy nem jól) tudó szerzeteseknek és apácáknak köszönhetjük, akik számára számos lelki szöveget fordítottak le.

A reformáció újítása abban állt, hogy többé nem csupán a „szent nyelveket” tekintette a szakralitás csatornáinak, hanem a többi, alacsonyabb presztízsű nyelvet is. Miért e szemléletváltás? A reformátorok felismerték, hogy az Ige valódi, dogmák által torzítatlan üzenetének és lélekátformáló hatásának feltétele, hogy az emberek az értelmükön keresztül jussanak hozzá a Szentíráshoz. Igény támadt a hitújítás megértetésére, amelynek módszere a közérthető, anyanyelvi magyarázat.

Nem véletlenül fakad ki Luther annak hatására, amit az egyházi vizitációkon tapasztalt: „Istenem! Mennyi nyomorúságot láttam: az egyszerű ember, különösen faluhelyen, semmit sem tud a keresztyén tanításból, és sajnos sok lelkész is nagyon készületlen és alkalmatlan a tanításra. És ezeket hívják keresztyéneknek, ezek vannak megkeresztelve, és élnek a szentségekkel, pedig sem a Miatyánkot, sem a Hiszekegyet, sem a Tízparancsolatot nem tudják!” Az Ágoston-rendi szerzetes kortársai is úgy vélték, hogy Krisztus igaz ismeretére egyedül a Biblia helyes értelmezése vezethet el, viszont ez nem valósul meg, mert a pap „deákul nagy sokat énekel, avagy beszél, kiben a község semmit sem ért, mert akár kűfalnak szóljanak, akár a paraszt embernek, egyaránt értik mind a ketten” – fogalmaz Ozorai Imre evangélikus prédikátor 1535-ben.