A halál kicsúfolása az utóbbi években egyre jobban elterjedt hazánkban is, és mint minden divatirányzat, ez is magával hozta Amerikából a tőlünk, magyaroktól idegen kultuszát. Nem mintha mi, reformátusok tartottuk volna a halottkultusz kampányszerű temetőjárását, a sírok kivilágítását, amely szinte kötelező rítus a katolikus halottak napja körül, de a tökfaragás és a boszorkányjelmezek, csontvázas ruhadarabok bosszantó módon elárasztották az üzleteket.

Mi a reformációt ünnepeljük, amelynek gyökerei éppen arra mutattak rá, hogy ne a meghaltakkal foglalkozzunk, hanem az élőkkel. Emlékezünk szeretteinkre, azokra a hozzátartozóinkra, akik elhunytak, de nem hisszük, hogy bármit lehetne vagy kellene tennünk értük! Hitünk és reményeink szerint ők már Isten országában, az üdvösségben élnek. S ha gyertyát gyújtunk, azt nem abból a babonás hiedelemből tesszük, hogy világítsunk, távol tartsuk szellemeiket, hanem a lelki elcsendesedés és imádság hangulatát teremtjük meg magunknak.

A halál utólag felerősíti a felismerést, hogy nem tudtuk eléggé szeretni a másikat, nem tudtuk kifejezni a megbecsülésünket. Szerettünk hiánya utólag döbbent rá arra, milyen sokat jelentett nekünk az ő lénye.

A halál ezekben a napokban a temetői sírok között kicsit közelebbivé válik, megijeszt, elszomorít, divatos szóval: érzékenyít az emberen túli világra, magára Istenre. Leállunk-e a rohanásban és elmélyedünk-e? El tudunk-e olvasni egy-egy zsoltárt a Bibliából és elmélkedni azon, vajon jól használjuk-e az időnket, a tehetségünket, a lehetőségeket? Milyen a kapcsolatunk azokkal, akik még élnek mellettünk? Vagy csupán sírokat látogatunk nagy rohamban sorra a virágjainkkal, mert muszáj, mert megszólnak mások, ha nem tesszük? Talán ezt még tartjuk, ugyanakkor a lakásokat sokan a halált kifigurázó díszletekkel szerelik fel.

A szomorúságot megjelenítő halottkultusz mellett ma az ellenkezője, a szórakoztató, vicces karnevál dívik. Menekülés a valóság elől. Közben a halál, a meghalás továbbra is tabu. Ki kérdezi meg családtagjától, a haldoklótól, mi történik a lelkében a kórház, a hospice magányában? Fél-e? Van-e reménysége, hiszi-e az örök életet? Van-e végakarata a búcsúzást illetően? Túl későn jut eszünkbe, s a betegágy mellett már illetlenül késő ezeket szóba hozni.

Gyülekezeteink vajon nyújtanak-e menedéket a gyászolóknak a halálos vidámság elől? Hozzon reformációt az élethez és a halálhoz való viszonyunkba ez a hit:

„…ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)