A Dunakeszivel szembeni Alsó-határról hazafelé egy-egy kosár körtével betértünk a sűrű erdő közepén fekvő orosz katonai táborhoz. Mivel, mint mondtam, Atyuskám négy évig raboskodott Szibériában, tudott oroszul. Szólt az őrnek, hogy van eladó körténk. Tódultak a gyümölcsre éhes katonák, akiktől a finomságért cserébe kiváló minőségű, fajtájú ceruzákat kaptam. Itt szereztem be két évre elég mennyiségű ceruzát, kímélendő édesanyám bukszáját, azaz pénztárcáját.

1956-ban elsős gimnazista voltam. Akkor még hat napot jártunk egy héten iskolába. Édesanyám minden napra adott ötven fillért kiflire. Sosem vettem a négy év alatt, mert a szentendrei Fő tér sarkán volt egy könyvesbolt (ma is megvan), amelynek a kirakatába kirakták a háromforintos, olcsó könyvtári kiadványokat. Nekem szombatig összejött a hatszor ötven fillér, s boldogan vettem a nagy magyarokról, indiánokról stb. írt könyveket.

Tíz-tizenkettő a mai napig megvan belőlük… ’56 októberében itt voltam a teret betöltő tüntetőkkel, amikor is a fal mellett állván a térre begördülő oroszok dzsipre szerelt, nyolccsövű géppuskája szembenézett velem… Miként korábban írtam, sokadik, Istentől kapott megmenekülésem egyike volt – az alábbihoz hasonlóan.

Mindenki ismerte a Határcsárdával szembeni fehér sziklafalat. Az úttól odáig terjedő földünkön volt néhány, roppant finom cseresznyét termő fa. A szikla oldalán föl lehetett mászni a hegyre, ahol láttuk a Visegrád felé vezető barlangnyílást, oldalán Nagy-Magyarország sziklába vésett képét. Egyszer átvergődtünk a tizenöt-húsz méter mély patakmeder túloldalára, de én lecsúsztam a sziklaperemről a hasadék felé. Lógtam a húsz méter magas sziklán, Isten kezében. Indiános könyvekből tudtam, hogy ilyenkor egy fűcsomó is milyen fontos lehet. Higgadtan próbáltam menteni magamat. Tényleg belekapaszkodtam egy félszáraz fűcsomóba, följebb húztam magam, ahonnan a pajtásaim aztán kiemeltek.