Nálunk, Aknaszlatinán szép, napsütötte nap volt akkor, amilyen előfordul a Kárpátok alatt októberben is. A közeli iskolából tizenkét évesen gyalogoltunk haza az utcabeli osztálytársaimmal. Meglepődve láttuk, hogy minden ablak kitárult, az emberek az utcán csoportokba verődve beszélgettek, hallgatták az ablakokba kitett rádiókat, itt-ott az ablakon kihajolva társalogtak. Élesen elütött ez a kép a megszokottól, amikor a család otthon várta az iskolából hazatérő gyerekeket ebédre. Most nem ez volt a fontos. Valami történt Budapesten, Magyarországon, ahová minden gondolattal, szállal tartoztunk még akkor is, ha a valóságot a Szovjetunió jelentette számunkra, és határok zártak el mindentől és mindenkitől. Kitört a forradalom! A rádiók több nyelven is harsogták – de oroszul nem mondták be. Az utcánkban majdnem mindenki magyar volt, egy-két orosz tiszti családot kivéve, akik összehúzták a sötétítő függönyüket. Néha egy kíváncsi gyermek kikukucskált, de a szülei félrerántották őt.

Édesapám éjjel-nappal hallgatta a rádiót: Budapestet, a Szabad Európát, Moszkvát magyarul, de mindig csendben, meg ne hallják a szomszédok.

Utána az idősebb bátyámmal, aki már családosként és vezető beosztásban dolgozott, megtárgyalták a híreket. Általában csak ők politizáltak a családban, de most mindenki a forradalomról beszélt: otthon, az utcán… Mintha akkor nem féltek volna.

Egy nap a bátyám azzal állt elő, hogy Ungvárra sok budapesti gyereket hoztak, akiket az utcákon szedtek össze a szovjet katonák törvénytelenül. Édesanyám azt mondta, el kellene hozni egyet-kettőt, annyit kibír a családi költségvetés. Vajon tettek-e lépéseket ez ügyben? Nem tudom, de inkább azt hiszem, hogy nem is tehettek, mert félni kellett mindentől, ami a magyarsággal volt kapcsolatos. Mi csak imádkozhattunk vagy szoríthattunk a budapestiekért. Végül is nem került hozzánk senki. Később, egyetemistaként tudtam meg, hogy ez igaz volt, gyerekeket – sőt, fiatalokat is – szedtek össze a szovjet katonák, teherautón áthozták őket a határon. Sokan sohasem jutottak vissza. Így került az ungvári börtönbe néhány napra egy pesti egyetemista rokonom, aki társaival együtt részt vett a harcokban. Éppen ő mesélte el a történetét.

És az is igaz volt, hogy a tankok az Ungvár és Munkács közötti főúton dübörögtek három sorban Magyarország felé. Az egyik tanárom kislánya akkor sérült meg, mert a tank felment a járdára és fellökte a babakocsit, amelyből a kislány kirepült, és egész életére nyomorék lett. Aknaszlatinán is gyártott néhány idősebb diák röpcédulákat, plakátokat, amelyeket kiragasztottak a központban. Ők később nem juthattak be az egyetemre, bármilyen jó tanulók voltak is.

Hát ez az én 56-om. Ott nem beszélhettünk róla, itt meg ellenforradalommá kiáltották ki. Viszont minden igazság kiderül előbb-utóbb, az embereket csak ideig-óráig lehet elhallgattatni. Emlékszem arra a júniusi napra 1989-ben: Nagy Imre és társai újratemetésére Budapesten. A tömeg már betöltötte a Hősök terét, de az emberek csak jöttek és jöttek– sokan ünneplőbe, népviseletbe öltözve – végig a Népköztársaság útján (ma Andrássy út), hogy leróják a tiszteletüket. Én is ott mentem. A szovjet nagykövetség előtt elhaladva ugyanolyan jelenetre lettem figyelmes, mint egykor Aknaszlatinán: befüggönyözött ablak mögül kukucskált ki valaki.

A forradalmunk visszanyerte valódi jelentőségét, és állami ünnepé vált. Vajon mit éreznek ilyenkor azok, akik ellenforradalomnak tartották, akik részt vettek a felkelők elítélésében? És hogy viszonyulnak ehhez azok, akik éveken keresztül csak ekként hallottak és tanultak róla? És azok, akik tudták az igazságot, esetleg tanárok is voltak – milyen érzéssel hallgattak éveken keresztül? És most?

Megemlékezünk a forradalomról, már így tanítják az iskolákban, a gyerekekkel együtt koszorúzzák meg az emlékműveket. De vajon azokat, akik részt vettek benne és még élnek, elégszer hívják meg az iskolákba, elég alkalmat kapnak, hogy elmeséljék az átélteket? Bennem még most is élénken élnek a gyerekkori emlékek: bár televízió nem volt, de az utca látványa, a rádiók hangja évről évre felidéződik…