A próféta figyelme Isten népe kettészakadt országának északi felére, Izráelre irányul, amelyet Efraimként említ. Ézsaiás a déli országrész, Júda prófétája volt, de az Úr üzenetét most Izráelről kellett elmondania. Isten szeretete kiterjed az övéire akkor is, ha esendőségünk miatt szakadások keletkeznek közöttünk. Ha ez megtörténik, íme, ekkor is van szava az emberhez. Ám itt Efraim intő példa lett. Zűrzavaros időszakban, amikor a térség helyzetét meghatározta az Asszír Birodalom erőszakos terjeszkedése. Ilyen a mai világunkban is jelen van. Népek között, munkahelyeken és családban egyaránt. A próféta nem érdekcsoportokhoz való kapcsolódásban látta a megoldást, hanem azt mondta: „Azon a napon Alkotójára tekint majd az ember…” (7) Van jövendő és remény Istennél elkészítve az övéinek „azon a napon”. Ez nem elodázás, hanem az a bizonyosság, hogy az életünk alkotója a sorsunk formálója is. Ez az ő végidőkre vonatkozó ígérete. De rövid távon sem hagy kétségek között, amikor nem értjük őt. Amikor Péter tiltakozott, hogy az Úr az ő lábát nem moshatja meg, Jézus azt mondta neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” (Jn 13,7) Van nála számunkra elkészítve ma is egy „később majd”.

ApCsel 12,6–19

RÉ 140

Isten népe folyton döntési helyzetben van. Jó és rossz között kell választania, s ez nem minden esetben világ szerinti szempontok alapján történik. Igénk Egyiptom déli területeire utal, főképp Núbia, Etiópia és Szomália vidékére. Sabaka fáraó hivatalba lépését követően szerette volna Júdát szövetségesévé tenni, hogy együtt lépjenek fel Asszíriával szemben. Követei papiruszhajókon érkeztek (2). Ézsaiás óva intett attól, hogy Isten népe belekeveredjen ebbe a háborúba, amely nem a kis népek harca lenne az akkori világ legerősebb hadserege ellen. Van idő, amikor az Úr jelentős túlerővel szemben is győzelmet ad, de előfordul, hogy megállít, mert ezáltal akarja megmutatni: ő a legkilátástalanabb helyzetekből is képes szabadulást adni (2Móz 14,14; Bír 7,7). Itt ez utóbbiról van szó. Ne az legyen a kérdés, milyen nagy a feladat, a próbatétel és az ezekkel együtt járó kétség, hanem az, milyen hatalmas Isten. Az Úr teljes nyugalomban van (4) azoktól a dolgoktól és eseményektől, amelyek miatt mi időnként kétségeskedünk, amikor el-elfelejtjük, hogy ő azoknál hatalmasabb, és kézben tartja őket. Ha Isten a háborgó világ láttán hajlékában nyugalommal figyel, ez a hatalmát és fenségét jelzi. Ura a világban zajló eseményeknek. Ma is.

ApCsel 12,20–25

RÉ 115

Az előző fejezetben az Úr nyugodalomban volt hajlékában (18,4), most gyors felhőn száguld Egyiptom felé (1). Jövetele félelmet ébreszt az ottaniakban. Egyiptom bálványistenei és a lakosság megrendül Isten hatalmától. Az Úr jelenléte kettős síkon okoz félelmet: megrettennek Egyiptom istenei, és félelem költözik az emberekbe. Nincs kihez folyamodni oltalomért és erőért. Erre utal a szív „megdermedése”. Eredeti értelmében annyit jelent: ’megolvadni’. Ez a teljes erővesztés képe, amikor a korábbi értékek elveszítik azt a képességüket, hogy tartást adjanak. Hasonszava ez a megfogalmazás a hadviselés kifejezéstárából ismert „meglágyult szívnek” (5Móz 20,8), amikor a harcos elbátortalanodik, megretten a feladat nagyságától, létbátorsága meginog. Ha Isten megrendít, azt nem az elvesztésért teszi, hanem azért, hogy a vele való kapcsolatunkban letisztult látásra jussunk, hitéletünkben megújuljunk. Boldogok lehetünk, ha megfoszt a bálványainktól. Mindentől, ami őt helyettesíteni szeretné, minden olyan értéktől, amely kiszorította őt az életünkből, és feledtette velünk, hogy egyedül ő az Úr. Pál apostol örömest dicsekedett erőtlenségével, mert ez alkalmas arra, hogy Krisztus ereje munkálkodjék általa (2Kor 12,9–10).

ApCsel 13,1–12

RÉ 832

Történetünk kormeghatározása a filiszteusok öt városának egyike, Asdód asszírok általi ostromának időpontjához kötődik. A Kr. e. 713–711 közötti időben járunk, amikor Asszíria leverte az ellene szervezett felkelést, amelyhez több kis nép is csatlakozott, közöttük az Asszíriának stratégiai szempontból fontos Asdód. A felkelés célja Egyiptom segítségében bízva az elnyomótól való függetlenedés volt, amelyben a filiszteus város vezető szerepet vállalt. Ezékiás júdai királyt is be akarták vonni ebbe a szövetségbe, de még idejében kihátrált belőle. Ézsaiás jelképes cselekedettel mondta el az Úr üzenetét: három éven át mezítelenül járt, kiábrázolva, hogy majd így vezetik fogságba az asszírok a felkelés résztvevőit. A mezítelenséget úgy kell értenünk, hogy prófétai öltözetet vagy felsőruhát nem viselt, csak ágyékkötőt, és mezítláb járt. A felsőruha hiánya is mezítelenségnek számított (Jób 22,6; Ézs 58,7). Az ilyen öltözék a megszégyenítés jele, a rabszolgák viselete volt. Így hurcolják majd az asszírok Palesztinán keresztül az egyiptomiakat, akikben az Isten népe annyira bízott. „…hogy mentsen meg bennünket?” – kérdezte a próféta. Kitől várunk segítséget? Legyen válaszunk erre a zsoltáros királyé: „Egyedül benned reménykedem!” (Zsolt 39,8)

ApCsel 13,13–22

RÉ 749

Még mindig az Asszíriától való függetlenedés áll a dolgok hátterében. A próféta Babilónia pusztulását hirdette meg (1–10). A környező népek a nagy birodalom nyomása alatt szenvedtek. Keresték a kitörés lehetőségét. Most Babilonra irányult a kis népek figyelme, benne reménykedtek. Ám Szanhérib Kr. e. 689-ben leverte a babiloniakat. A fővárost elfoglalta és lerombolta, a lakossággal szemben példátlan kegyetlenséggel járt el, templomait megszentségtelenítette. Igaz lett, amit a próféta jövendölt: istenszobrai a földön hevertek, és összetörtek (9). Júda népének, benne Ezékiás királynak – aki bízott a babiloniak győzelmében – ismét meg kellett tapasztalnia, hogy biztonsága nem emberekben van. Erre a felismerésre minden nemzedéknek el kell jutnia – nekünk is. Isten olykor használhat embereket, ha szorító történelmi vagy személyes életünket érintő helyzetektől meg akar szabadítani. De ilyenkor is tovább kell látnunk az emberi közvetítőkön. Az asszír fenyegetettségben élő júdaiak csak addig láttak, hogy Babilon (a későbbi ellenség) tud megszabadítani. Ám az Úr vet véget a sóhajnak, amelyet itt az asszírok, később épp a babiloniak okoztak a népeknek. Minden helyzetben lássuk meg az eseményeket irányító Istent!

ApCsel 13,23–37

RÉ 16

A Jeruzsálem elleni asszír ostrom előtt a városban lázas előkészületek folytak a harcra. A falak megerősítése miatt a várfalhoz közeli házakat lebontották (10), így építőanyaghoz jutottak, és lehetővé tették a katonák szabadabb mozgását. Úgy szavatolták a város vízellátását, hogy a Gihón-forrás vizét bevezették egy akkor újonnan kialakított medencébe (11). Ézsaiás szóvá tette: ebből a szorgos készülődésből hiányzik Isten. Ahogyan már korábban fogalmazott, itt is igaz volt: „…az Úr tetteit nem veszik észre, kezének munkáját nem látják meg.” (5,12) A prófétát nem a gondos előkészület zavarta, hanem az: jelét sem adták annak, hogy tudni akarták volna az Úr szándékát. Isten nem lehet kényelmi kellék, akit csupán a kultusz keretei között tisztelnek, hiszen őt be lehet hívni a hétköznapokban adódó mindenféle gondokba. Nem „törődtek” vele. Még pontosabban: nem „tekintettek rá”. Az Úr szeretné láthatóvá tenni magát az ember életében. Ma is. Meghatározó és apró döntési helyzetekben egyaránt szeretne vezetni bennünket. Érthetővé válik Igénkből, hogy Isten szüntelen munkálkodik. Nemcsak történelmi eseményekben tanácsol, hanem mindeközben az üdvösség útját munkálja. Hallgatói ezekre érzéketlenek maradtak.

ApCsel 13,38–52

RÉ 292

A prófécia az ókori Fönícia egyik fontos és gazdag városállamáról, a részben szárazföldön, részben a Föld közi-tenger egyik, a szárazföldtől bő fél kilométernyire lévő szigetére épült Tíruszról szól. Földrajzi helyzeténél fogva bevehetetlennek számított. Bíbort, üveget, drága kelmét, libánoni cédrust és több más, akkor fényűzőnek számító terméket szállított távoli országokba. Ebből származott a gazdagsága. A vagyon és a biztonság nem bűn, ha nem merül feledésbe, hogy mindkettő Isten ajándéka. Ám Tírusz lakóit ezek önhitté tették. Az őt nélkülözni tudó hamis biztonságérzet és gazdagság Istennek nem kedves. Volt idő, amikor Fönícia szárazföldön lévő városait Asszíria adófizetésre kényszerítette, de a szigeten lévő Tírusz ellenállt az asszír hódításnak. Szanhérib és fia, Észarhaddón sem tudta bevenni. Nebukadneccar babiloni király tizenhárom évig ostromolta, sikertelenül. A Seregek Ura azonban döntött (9). Elvégezte magában, hogy a tírusziak kevélységét megtöri, és gazdagságukban megalázza őket. Kr. e. 332-ben Nagy Sándor töltést építtetett a szárazföld és a sziget között, így hódította meg. Ha a Seregek Ura tervez, cselekszik is. Ne feledjük: „Nincsen Isten nélkül segítség és üdvösség.” (RÉ 184, Zsolt 127)

ApCsel 14,1–7

RÉ 7