Élt réges-régen egy ember, akit Jónásnak hívtak. És néha bizony igen makacs tudott lenni, akár még Istennel szemben is. Mert egy nap Isten így szólt hozzá:

– Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba! Prédikálj az utcákon és a tereken! Mert a város lakóinak gonoszsága feljutott hozzám!

De Jónás megrázta a fejét, mert nem akart Ninivébe menni. Úgyhogy olyan hajóra szállt a kikötőben, amely Tarsísba tartott, hogy minél messzebb kerüljön Ninivétől. Úgy vélte, ha elég messzire hajózik, Isten nem fog rátalálni.

A tengeren hirtelen nagy vihar támadt. A hullámok óriásira nőttek, a szél erősen fújt. A tengerészek nagyon megijedtek. Jónás azonban lement a hajó gyomrába és elaludt. Odament hozzá a hajóskapitány, és így szólt:

– Hogy tudsz ilyen nyugodtan aludni!? Kelj föl, és kiálts az Istenedhez! Talán ő gondol ránk, és nem veszünk el!

A hajósok közben ezt mondták egymásnak:

– Gyertek, vessünk sorsot, és tudjuk meg, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem!

Sorsot vetettek, és az Jónásra esett.

– Biztos valami rosszat tett! Magára haragította az isteneket! – mondták. – Ki lehet ő? Kérdezzük ki!

Jónás akkor bevallotta, hogy miatta tört ki a vihar:

– Én vagyok a hibás. Isten azt mondta, menjek Ninivébe, de én nem akartam engedelmeskedni. Dobjatok be a tengerbe, akkor majd lecsillapodik a hatalmas szél!

A hajósok nem akarták megtenni, de a vihar egyre csak fokozódott. Már azt hitték, elsüllyednek, így végül mégis bedobták a vízbe Jónást. És a tenger azonnal lecsendesedett.

Jónás pedig süllyedt, süllyedt a mélybe. Ám ekkor csoda történt! Egy óriási hal kinyitotta a száját, és bekapta őt.

A próféta ott ült a hal gyomrában, és gondolkodott. Három napon és három éjen át. Végül így imádkozott:

– Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.

Isten valóban meghallgatta Jónás imádságát. Szólt a nagy halnak, és az kiköpte a prófétát a szárazföldre.

Jónás felállt, és elindult. Ezúttal nem a másik irányba, hanem egyenesen Ninive városába, ahogy Isten parancsolta. Hatalmas település volt, három napba telt, hogy bejárja valaki. De Jónás nem erőltette meg magát ennyire. Megtett egynapi járóföldet, és hirdetni kezdte Isten üzenetét:

– Még negyven nap, és Ninive elpusztul! Aztán sarkon fordult, és kiment a városból. És várta a pusztulását. Forrón perzselt a nap, Isten pedig egy nagy levelű növényt növesztett, amely árnyékot adott a prófétájának. Másnap azonban Isten egy kis férget küldött, amely megrágta a növényt, és az elpusztult. Jónás nagyon elkeseredett emiatt. És dühös is lett, mert Isten megkegyelmezett a városnak. A lakói ugyanis, élen a királlyal, megbánták a sok rosszat, amit tettek.

Akkor Isten megkérdezte Jónástól:

– Igazad van-e, amikor haragszol e miatt a bokor miatt?

– Igazam van! Haragszom mindhalálig! – felelte Jónás.

– Te szánod ezt a bokrot – mondta az Úr –, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint százezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is! (Jónás könyve alapján)