Temetőben járva mindig különös hangulat fog el. Nem borzongást, nem félelmet, csak szomorúságot érzek a sírok láttán. A nagy fák árnyékában végtelen sorokban várják látogatóikat, némelyiken friss, csillogó márvány, másokon pedig gazzal benőtt, dülöngélő, pergő festékű fejfa. Zöldellő koszorúk, üde rózsacsokrok, naptól kifakult játék mackók, giccses műgyanta angyalkák, elszürkült selyemvirágok, rég összetört mécsesek. Az emlékezés és a feledés sokféle kifejeződése. Több parcellánál fehér matrica virít a mohos kövön: a hozzátartozókat emlékezteti a temetőgondnokság, hogy a sírhely hamarosan lejár, nyúljanak a pénztárcájukba, ha meg akarják hosszabbítani. Ahogyan a családom idősebb tagjai mondták azelőtt: megváltani.

Különleges a magyar nyelv, sokszor rácsodálkozom, milyen sokféle értelmet tud adni ugyanannak a szónak. Megváltani, azaz a díjat leróva megmenteni a sírhelyet a felszámolástól. Megváltani a jegyet valahová, vagyis kifizetni az utazás árát. Megváltani egy földdarabot, más szóval megvásárlással kártalanítani a tulajdonosát. Megváltani az embert: kifizetni az árat a bűneiért, megmenteni az ítélettől, megszabadítani a lelki kártól és szeméttől. Milyen szépen összetalálkoznak ez utolsóban a különböző értelmezések! Találkoznak Jézus Krisztusban, az ő értünk hozott áldozatában, az igazi, egyszeri, örökre érvényes megváltásban.

Hogy miért vagyok szomorú a temetőben? Őszintén sajnálom az itt maradottakat a gyászukért, a friss vagy éppen évtizedek óta be nem gyógyuló sebeikért, a sírköveken világgá kiáltott fájdalmukért. De leginkább azok miatt szorul össze a szívem, akiknek nincs reménységük Krisztusban, akiknek az a földhalom, kődarab, kis fülke a végállomást jelenti. „Nincs tovább, szerettünk elment, elvitte a halál a tekintetét, a nevetését, az ölelését, a terveit, a jövőjét!”

Borzasztó érzés lehet reménység nélkül gyászolni, és mekkora ajándék, hogy ennek nem kell így lennie! A hívő ember tudhatja, hogy Krisztusban elhunyt szerette nem megsemmisült, nem „békében nyugszik”, nem „könnyű neki a föld”, hanem az Úrhoz ment. Ha életében elfogadta a megváltás ajándékát, elhitte, hogy a tartozását Isten elengedte az ő Fiáért, akkor, ha meghal is, él.

Ez a kívülálló számára ellentmondásosnak tűnő néhány szó nekünk reményt, vigasztalást, bátorítást nyújt, hogy túllássunk a sírhanton, az urnán vagy a szétszórt hamvakon. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” – int Pál apostol (1Kor 15,19). „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” – jelentette ki Jézus (Jn 11,25). Ez az ígéret a biztosítéka annak, hogy egyszer újra találkozunk hívő testvéreinkkel. A „Feltámadunk!” nem csupán biztató szó a temető bejárata felett – hanem örömhír.