Az ősatyák számára az ígéret földjének próféciája szorosan összekapcsolódott az üdvösség kérdésével. Ők úgy hitték, a sírjuknak Kánaánban kell lennie, hogy ezen a helyszínen támadhassanak fel. Ezért ragaszkodott hozzá Ábrahám, hogy elhunyt feleségét, Sárát egy saját, nem pedig ajándékba vagy bérbe kapott sírhelyre temethesse a hettiták földjén (1Móz 23). Alkudozás nélkül, teljes áron vásárolta meg a szántóföldet, amelyen a sírként szolgáló barlang feküdt. Ezzel biztosította, hogy az utódai is az ősök mellett pihenhessenek majd. Szintén ez okból szállították haza haláluk után Jákóbot és Józsefet is. A hosszú út feltételezi, hogy az egyiptomi balzsamozás technikájával tartósították a holttestüket. A barlangokban, sziklába vájt üregekben való temetkezéssel az izráeliták a kánaáni népek általános gyakorlatát követték. A nagy, lapos kővel elzárt mélyedések a holttestek védelmét biztosították. Egy-egy sírt több nemzedéken keresztül használtak, külön padokat, mélyedéseket vésve a családtagok számára.

Az emlékezést segítette, amikor egy fa közelében helyezték végső nyughelyükre az elhunytakat. Debórát, Rebeka dajkáját egy tölgyfa alá temették, amelyet a Siratás Tölgyének neveztek el (1Móz 35,8). Saulnak és fiainak a kelet-jordániai Jábés lakói adnak tisztességes temetést, akiket királyként megszabadított az ammóniak kezéből. Hamvaikat egy tamariszkuszfa alatt ásták el (1Sám 31,11–13). Egyes sírok tájékozódási pontokká, határjelölőkké váltak, főként, ha emlékoszlopot is állítottak ott, ilyen volt Ráhelé és Józsuéé is.