Az ember ősidők óta szeretne választ kapni egy egyszerű kérdésre: milyen az Isten? A válaszok változatosak, függnek a pillanatnyi helyzettől, de az igyekezet örök. Mind szeretnénk tudni, hogy milyen ő?

Az ókori ember megformálta az isteneit, állat- vagy emberalakban kiábrázolta őket, mindegyiket jellegzetes tulajdonságok alapján. A viharisten bikaalakot öltött vagy ember formájú volt, aki a villámokat tartja felemelt karjában. A termékenység-istennő szobrait nagy mellekkel, széles csípővel ábrázolták. A Szentírás elutasítja az efféle bálványkészítést: a szobor látható, viszont nem képes kifejezni az egyetlen, tökéletes Isten teljességét. Ugyanez a helyzet a freskókkal, a legkiválóbbakkal is. Ábrázolhatjuk az Urat haragvónak, szeretetteljesnek, öregnek vagy fiatalnak, hatalmasnak és aláhajlónak, mindez csak egy-egy szelete az ő valóságának.

A bibliai szövegek megpróbálják leírni Istent, mégis leginkább tettei kerülnek előtérbe: ő a szabadító, a teremtő. E heti ószövetségi olvasmányaink egyike (Ézs 59,1–2), hasonlóan más szövegrészekhez, emberi fogalmakkal írja körül Isten erejét: segít, ezért keze van, meghallgat, tehát füle is van, és mivel népe felé fordul, arcának is lennie kell. A nehézségeket a szöveg csak úgy tudja kifejezni, hogy Isten elfordította arcát, visszahúzta a karját, és süketté tette a saját fülét. Értjük ezeket a kifejező szóképeket, de ne feledjük: azért van szükség rájuk, mert mi, emberek nem tudjuk fül nélkül elképzelni a hallást és szem nélkül a látást!

Szép kifejezések ezek, olvasva őket közelebb érezzük Istent magunkhoz, mintha elvont fogalmakkal írnánk körül. De ne feledjük, Isten minden elképzelésünknél több! Amíg ezt megértjük, marad a remény: bár emberi értelemben Istennek nincs sem szeme, sem füle, sem karja, ő mégis felénk tudja fordítani arcát, ránk tud tekinteni, meghallgat és megsegít.