(3) „…ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket…” (Ézs 58)

Jelen van a tudatunkban az, hogy advent fényes, illatos, zenés, vásáros hetei valójában böjti idők? Mennyi el várást terhelünk magunkra, hányfelé próbálunk megfelelni ebben az időszakban! A böjtjelleg elvész a sok vágy és teendő mögött. Megtaláljuk a kedvtelésünk, hogy ünnepre hangolódjunk, miközben ez böjttel, befelé fordulással, csönddel és bűnbánattal jönne el. Ha nem tartunk sötétet, mégis hogyan ragyogna fel nekünk az ő világossága? Ha ezer karácsonyi ajándékozás és műsor tölti meg a megelőző heteket, miképp lesz különleges karácsony napja? Tudom, könnyű moralizálni efölött, de apró lépéseket mind tehetünk azért, hogy visszafogjuk az előünneplést, ősi, biblikus medrében tartsuk az ünnep előtti napokat. Ahhoz fűzi az ígéretet Isten, ha nem járkálunk a kedvteléseink után, és nem intézzük az ügyeinket az ő szent napján. Nehéz, de minden apró lépés meghálálódik. Keressük inkább azt, hogyan tudunk bilincset leoldani, szabadságot ajándékozni az elnyomottnak. Ne feledjük: a nép fogságai mindig szoros kapcsolatban álltak azzal, hogy nem tartották meg a nyugalom napját, és nem engedték el egymás tartozásait, nem tartották meg az elengedés évét. Az ünnepre készülés szabadság hoz és fogsághoz is vezethet, erre emlékeztet a próféta.

ApCsel 25,1–5

RÉ 413

(1a) „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen…” (Ézs 59)

Elénk idézheti ez a részlet Michelangelo művét, az Ádám teremtését. Isten ujja teljesen nyújtva a kapcsolatért, Ádám viszont hanyag csuklómozdulattal épp egy ujjpercnyire távol marad. Pillanatkép az ember vonakodásáról, szabadságféltéséről, lázadásáról. Hiábavaló próbálkozás Istent vádolni a távolság, a fogság, életünk nehézségei miatt. Az ok az ember oldalán keresendő. De ezen a kimerevített képen túl, egy másik időpillanatban vajon megtörténik-e az érintés? A próféta sokáig ecseteli a romlottságunkat, pedig ott a vágy a jóra. Nem tudunk nem vétkezni a kapcsolódás nélkül. Mégsem nyúlik ki az az ujj, tehetetlenül alákonyul. Látta ezt az elveszettséget az Úr, és rossznak ítélte. Fordulatként írja a próféta: de eljön a Megváltó. Mi képtelenek voltunk áthidalni a távolságot, akármilyen picire hagyta is az Úr a köztünk lévő rést. Elveszettségünk köt, akaratunk eltévedtsége megláncol. Isten mégsem hagy ebben az állapotban. Szabadítást munkál. Ilyen szövetsége van velünk, ilyen az embert kereső Isten. Arra az ünnepre készülünk, amikor megtörténik Isten kegyelméből az érintés, a kapcsolódás, amikor a távolság minden gyarlóságunkkal egyetemben legyőzetik. Érezd ezt minden ölelésben, kézfogásban, érintésben!

ApCsel 25,6–12

RÉ 410

(1a) „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.” (Ézs 60)

Az előző fejezet kontrasztja ez. Jeruzsálemet gyászoló nőalakként személyesíti meg, és szólítja fel arra, most már hagyja el a gyászt. Eljött a világosság! Eszkatologikus fordulat. Eddig talán mindenki az ellensége volt, de most még idegenek is Jeruzsálemet építik, és újra áldozattal történhet az istentisztelet, úgy, mint a fogság előtt. Az új egységben Istennel, a szövetségében megújulva új koordinátarendszer válik érvényessé, másféle tájékozódás, amelyben Isten az egyedüli fény és biztos pont. De nyitva kell hagyni a kaput, hogy más is láthassa ezt a csodát, más is elhozhassa az áldozatát, idegenek is az Úrhoz térhessenek. Ebben az időben gondolkodjunk arról, mennyi akadályt gördítünk egymás útjába a megtéréshez, az Istenre találáshoz vezető úton. Előbb légy rokonszenves, tájékozott, továbbá tudd, hogyan kell viselkedni egy istentiszteleten… Milyen kapukat zárunk be egymás és embertársaink előtt? Ráláthatnak-e a megszabadulásainkra, hétköznapi bizonyságainkra, akár arra, hogy nekünk mennyire más a karácsonyvárásunk? Isten dicsősége át tud-e sugározni rajtunk, a gyülekezetünkön és azon, ahogyan ünneplünk? Ki ne takarjuk azok elől, akiket Isten még az ő egyházába vár és hív!

ApCsel 25,13–27

RÉ 385

(2a) „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét…” (Ézs 61)

A fogság egyik oka az volt, hogy nem tartotta meg a nép az elengedés évét, amelyre a Himnuszunk is utal víg esztendőért fohászkodva. Ilyenkor feloldották az adósságokat, és ha valaki elszegényedés miatt jutott rabszolgasorsra, szabadon engedték. A családi földbirtokokat is újrarendezték, aki kényszerűségből eladta, annak a családja visszakapta. Emögött az az elgondolás áll, hogy a föld valójában Isten tulajdona, és a rendelkezés fontos eszközként szolgált arra, hogy minden generáció életében egyszer tiszta lapot kaphasson a saját társadalmában. Továbbá tudatta azt is: Isten akarata és az embersors is előrébb való, mint a meggazdagodás, a másik kizsákmányolása. Most Isten hirdeti meg szolgája által az ő elengedése évét! Ha az ember nem tartotta is meg, Isten mégis azzal kezdi a megszabadított nép új történelmét és újjáépítését, hogy ő meghirdeti. Ő ad tiszta lapot, ő szabadítja fel a foglyokat és veszi le a jármot. Hű a szövetséghez. Bár fontos eszköze volt ez az Ószövetségnek, mégis kikopott a szokás, pedig mennyire méltó Isten kegyelméhez! Gondoljuk át, saját hatáskörben hogyan tudjuk ezt megtenni, és ezzel hű Krisztus-követővé válni! Szédítően súlyosabb elengedés ez, mint amit a mai köznyelv emleget.

ApCsel 26,1–23

RÉ 380

(2b) „Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked.” (Ézs 62)

Akárki kapott a Bibliában új nevet, azt valami nagyon mély Isten-élmény érte, amely egészen az identitásváltozásig mozdította a megszólítottat. De a lényege nem az, hogy Saul Pálságába ne hozná magával a neveltetését, vagy Ábrahám megtagadná az abrámi családi hátteret. Péter jelleme sem változott meg jelentősen. Ami igen, az a kapcsolat. Isten ezekkel az emberekkel valami közösre vállalkozott, amiben a „szoros Isten-fogás” munkaköri követelmény, akárcsak egy uniformis. Az új név még szorosabb kapcsolatot mutat. Különösen, ha figyelembe vesszük a kor nevekkel folytatott kultikus cselekedeteit: akinek tudták a nevét, arról úgy gondolták, fölötte hatalmuk van. Isten kijelentette a hatalmát ezek fölött az emberek fölött. Ez az új név a próféta könyvében mások számára is üzenetté válik. Nem marad titokban ez a céllal, küldetéssel párosuló kapcsolat. A külső szemlélő számára is üzenetté válik. Krisztus után bennünket is keresztyénnek hívnak. Mennyire tudható ez rólunk? Tudja-e a szomszéd, hogy ha keres valakit, aki imádkozna érte, hozzánk fordulhat? Tudja-e a kolléga, ha kérdése van Istenről, nekünk felteheti? Nem titkolni való csúfnév ez, hanem gyönyörű.

ApCsel 26,24–32

RÉ 378

(9b) „Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket.” (Ézs 63,1–14)

Egy ismerősöm egyszer így fogalmazott: észrevetted, hogy az Isten először az emberrel piszkolja be a kezét? Ezen nemcsak azt értette, hogy a föld porából formál, hanem elsősorban azt: minden másra elég volt a szava. Ez közvetettebb kapcsolat. De az ember teremtésénél szorosabbra, érintésesre változik a viszony. Nem mintha ne tudná megtenni, hogy a szavával, angyallal, követtel, eszközzel teremt vagy szabadít. Az érintés még a süketnek és vaknak is érthető. Az Isten kedvét leli az emberrel való kapcsolatban. Hiszen hogyan tudná a teremtmény őt dicsőíteni, ha nem ismeri? A legfontosabb kapcsolatainkat mi sem szeretjük „megúszni” érintés nélkül. Isten, ha akarna, elrejtőzhetne az ember elől, közvetítők mögé bújtatva akaratát. De nem ez felel meg a tervének. És mi sem üzen erről erősebben nekünk, mint a meg testesülés, az Úr eljövetele. Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberként élt. Érintése nyomán pedig gyógyulás, szabadulás, kegyelem járt. Szeretetével és könyörületével vált meg ma is.

ApCsel 27,1–8

RÉ 418

(64,6b) „…bűneink hatalmába adtál bennünket.” (Ézs 63,15–64,11)

A fogságban születő nemzeti panaszéneket halljuk itt fel-felbukkanni, bűnbánatot, de ezt is át- és át szövi a hitvallás. Például arról, kitől származik a szenvedés, akár a nép fogsága. „...bűneink hatalmába adtál” – kifejezi ez az ember életvitelének, tetteinek, szavainak súlyát, egyúttal szép hitvallás arról, hogy Isten nem oka a szenvedésnek. Nem szabadít ránk kreatív, mennyből kigondolt csapásokat. Csak átad bennünket annak, amit mi választottunk. Mint amikor a nép először királyt kért magának. C. S. Lewis írja így: „A pokol kapui belülről vannak bezárva.” Az ok bennünk van, az ok mi vagyunk. És nincs drámaibb annál, mint összezárva lenni a saját döntéseink következményeivel. A fordulat pedig ismét a fiúság felismeréséhez kötődik: „Uram, atyánk vagy te mégis!” Nem oka a szenvedésnek, de jelen van, és ő az egyetlen, aki elég hatalmas a változáshoz. A mi panaszunk – akár nemzeti, egyéni vagy közösségi – beszél-e az Istenről, vagy csak az emberről? Van-e a mi panaszunkban is hitvallás? Vagy épp olyan belülről bezárt, mint amilyennek az előbb a poklot említettük? Ha kesergünk magunkon, embertársainkon, a világ folyásán, ne álljunk meg félúton: az ember gyarlóságától jussunk el Isten kegyelméig!

ApCsel 27,9–26

RÉ 416