„Drága advent, köszöntünk…” – énekeljük, amikor a gyertyák lángja fellobban a templomokban és az otthonokban. A remény ideje ez – nem az olcsó optimizmusé, hanem a mélyből fakadó, Istenre figyelő reménységé. Azé a hitből szőtt várakozásé, amely már nem csupán emlékezik, hanem előre néz: jön néked a te királyod, igaz és szabadító ő!

Erdély református templomaiban és gyülekezeteiben az advent nem csupán naptári esemény. Itt, ahol a harangszó évszázadokon át éppúgy a magyarság, mint a hit szavát őrizte, az adventi várakozás egyúttal a megmaradás és az élni akarás himnusza is. A székelyföldi fenyvesek között, a havasok árnyékában, a mezőségi szórványban, a kalotaszegi kazettás mennyezetű falusi templomainkban ma is felhangzik a mindannyiunk által jól ismert kifejezés: ránk talált az Isten. S ez a felismerés nemcsak a betlehemi jászolra mutat, hanem a mi mindennapjainkra is. Mert az, hogy ma is összegyűlünk, éneklünk, van még kinek átadni a gyertyát, hogy még a kis közösségekben is maroknyi gyermeksereg készül betlehemest tanulni, és magyar nyelven szól több száz templomban az Ige, az maga a csoda – a Krisztusban megélt remény valósága.

Az advent Erdélyben mindig egy kicsit többet jelentett egyszerű várakozásnál. A kisebbségi lét tapasztalata megtanított bennünket remélni akkor is, amikor emberileg már nem volt okunk rá. Sok családból sajnos messze földre mentek a fiatalok, s az egyedül maradt nagyszülő önkéntelenül kifejezi várakozását, amikor még mindig ki-kiáll a kapuba – abban a pillanatban adventet élve meg. Mert minden hazavárás, újrakezdés és imádság, amelyet a sötétség ellenében mondunk, egyben Krisztus-várás is.