Megszokhattuk, hogy adventben a világ csillog-villog, mindent elénk rak, mindent felkínál, minden megvehető. A téli sötétben természetes, hogy kellemes a fény áradása, az ünnepi zsivaj, a hangulatébresztő dekoráció, a finom illatfelhők, de egy idő után mégis túl sok ez az egész. Vagy még pontosabban: Jézus nélkül túl kevés. Valahol titkon fel is vetődik bennünk a gondolat, hogy jó-jó, de hol van ő?

Korábban kipróbáltam magam is ilyen-olyan dekorációkat, aztán valahogy egyik sem maradt meg nálunk. Még az adventi koszorút is betettem inkább az irodába, és maradtunk otthon az egy szál gyertyával. Annak a kicsiny fényével haladtunk végig az advent stációin. És közben nem volt hiányérzetünk, nem akartunk hangulatos csilivilit, elég volt az a sejtelmes fény, amelyet az egy szem gyertya árasztott körülöttünk esténként.

És hogy miért is ez az esetleg furcsának tűnő leegyszerűsítés? Azt hiszem, egy idő után már túlságosan is zavaróvá vált a már-már mindenütt megtapasztalható szemkápráztató adventi fényesség, a túldíszítettség, a végtelenített karácsonyi zenefolyam. Helyettük, legalább otthon, valami jóval egyszerűbbre, csendesebbre, meghittebbre vágyik a lélek. Ehhez pedig akár egy szál gyertya is elég, kinek-kinek ízlése és igénye szerint.

De ez csak a külső. Ilyenkor mindannyiunk lelkében ott rejlik valamilyen várakozás. Igen, ilyenkor mindenki várakozik. Mindenki adventi úton halad. Még Heródes is, igaz ő mind végig valami másra figyel. Alighanem önmagára. Mint a mai ember, aki túl keveset vár az adventtől, az ünneptől. Csupán annyit, hogy jól érezze magát. Pedig aki életeket változtat meg, ennél sokkal többet adhatna neki. Nélküle viszont semmi sem változik. Mert az ünnepi színpompa megérinti ugyan az érzéseinket, de a gondokat meghagyja, és nem nyújt válaszokat. Minden ugyanúgy marad. Ezért kell Isten is az adventünkbe. Mellénk szegődő társként. Hogy lássam, nem vagyok egyedül. Sem a zsúfolt adventi vásárban, sem az otthoni fél homályban. Sem gondjaimmal, sem örömeimmel.

Ma már igazi varázslat, különleges emberi teljesítmény, ha a hangossá, sőt harsogóvá vált adventünkben megtaláljuk a csendet is. A megállás stációit, az imádkozás szavait, és a szívünkben ott lakik a bizonyosság, hogy mint valami modernkori vándorok, a megváltó kisded felé haladunk. Még pontosabban: ma már ez is szervezést igényel, már nem feltétlenül érkezik csak úgy spontán az életünkbe az elcsendesedés. Ahogy a hangosságot, úgy a csendességet is bele kell szerveznünk az életünkbe, a napirendünkbe.

Sokan lefékeznek a vendégfogadó háznál. Foglalásuk van. Tele a parkoló. Jézust fények, dekorációk helyettesítik. Szép és hangulatos, de ettől semmi sem változik. Advent ott lesz, ahol megszületik bennünk az Istennel való találkozás igénye.