Most, hogy megöregedtem, egyre többször jutnak eszembe gyerekkori emlékeim, és mosolyog a szívem, mikor nagyszüleimre gondolok. Ők neveltek föl egy kis, alföldi faluban.

A református templom mögötti szolgálati lakásban laktunk, a templom körül rengeteg vadgesztenyefa, puszpángbokor tele madárral. Folyton zengett a kis erdő. Sohasem felejtem el a tanévzáró utáni első nap reggelét kislánykoromban! A galambok eszeveszett turbékolására ébredtem, és élveztem, hogy nem kell kiugranom az ágyból, nem kell iskolába menni, a „tétlenség” vár rám, nem jön a nagymamám: iskolába kell menni, kész a reggeli! A reggelit akkor is meg kellett ennem, ha semmim sem kívánta, együtt ültünk a terített asztalhoz minden reggel. Mamikám korán kelt, teát főzött, kávét, reggelit készített. Amikor elvégzett minden munkát reggelente a konyhában, kiült a ház elé kicsit, és visszaemlékezett a lánykorára. Szerette ezeket a csendes perceket. Sokat mesélt is nekem a gyerekkoráról, fiatalkoráról. Nézegettük a régi fényképeket, mindegyikhez volt egy története, színesen, lelkesedéssel és nagy szeretettel tudott mesélni. Azóta sem találkoztam olyan emberrel, aki úgy tudott volna a világban minden apró szépséget, az emberek rejtett jó tulajdonságait észrevenni, mint ő. Délelőtt főzött, s minden munkája közben énekelt. Nagyon szépen tudott énekelni! Fiatalkorában a templomi kórusban Budán, majd lelkész nagyapám mellett a kicsi templomunkban kántorizált.

Sokáig nem értettem: akinek baja van, márpedig neki is volt bőven, hogyan tud anyaként, nagymamaként naponta megújulva, a dolgait elvégezve, vidáman, teli figyelemmel, kedves érdeklődéssel lenni a család, a szomszédok, az emberek iránt. Mami ilyen volt. Még idősödő korában is néha kicsit hebrencs, szorgalmas és derűs, sokat nevettünk együtt!

Egyszer Márk fiam hat-hét évesen gondosan, megfontoltan festegetett a szépen elrendezett, festőfelszereléssel teli asztalánál. Mami megdicsérte a munkáját, és fölkapva egy ecsetet, néhány vonással olyan színes virágcsokrot festett egy papírfecnire, hogy csak ámultunk. Később bekereteztem a kicsi festményt, és ha ránézek, mindig eszembe jut, milyen derűs volt még életének utolsó évében is, sohasem volt reményvesztett, minden szépet észrevett, mindenben megtalálta a jót, egész kicsi dolgoknak is tudott örülni!

Abban az időben is szűkösen éltek a családok, de talán több türelem, figyelem jutott ránk, gyerekekre, mint mostanában. Lehettünk csupán gyerekek: nem beszéltek velünk felnőtt partnerként (ami nem tartozott ránk, nem előttünk boncolgatták), rengeteget játszottunk, főleg a szabadban, mehettünk, de mindig tudták, merre járunk, és nem tekereghettünk állandóan. Szabályok voltak, amelyeket be kellett tartani, és számon is kérték rajtunk. Jó volt gyereknek lenni, hagytak annak lenni. A hibáinkat persze folyamatosan és következetesen nyesegették. Gyakran össze is vesztünk, de nem emlékszem, hogy valaha is beleavatkoztak volna a felnőttek a vitáinkba, miattunk sohasem vesztek össze, nem tartottak haragot egymás közt.

Nagypapám minden este készült másnapra több évtizednyi tanítás után is. Ő még mártogatós tollal írt, piros tintája is volt kis üvegcsében! Ma is hallom, ahogy serceg a toll a papíron, aztán itatóspapírral felitatta a felesleges tintát. Sokszor fejemet a karomra fektetve ráborultam az asztalra, és csak néztem, hogyan fut a papíron a tollhegy, hogyan javítja a dolgozatokat, lapozza a történelemkönyvet, szedegeti össze a szemléltető képeket, amelyeket ma is őrzök. Csodálatos lenyomatokat hagytak a kék és piros tintanyomok az itatóson, amelyet néha sikerült elkunyerálnom megnézésre.

Míg készült a másnapi óráira, néma csöndnek kellett lennie. Mami terítőt horgolt, én rajzolgattam, mesekönyvet lapozgattam, a sparheltben duruzsolt a tűz. Nagyapám időnként, ha szép fogalmazást talált a dolgozatok között, felolvasta nekünk és dicsérte egy-egy tanítványa pazar stílusát, szókincsét. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, ha beszélgetett velem és mesélt Jézusról, költőkről, történelemről. Szerettem hallgatni érces hangját, magyarázatait.

A nagyszüleimre mindig számíthattam: megtanítottak viselkedni is. Akkor még voltak érvényben illemszabályok, ezeket unásig hallgattam, és ma nagyon hálás vagyok, máig őrzöm őket. Nagyapa szigorú, soványka kis ember volt. A munkáját végtelen precizitással végezte, és ezt elvárta mástól is, bármi legyen az, kiváltképpen tanítványaitól a tanulást. Következetes volt, nem emlékszem, hogy véleményét, kimondott szavát valamiért egyszer is megváltoztatta volna. Lénye nyugalmat, biztonságot, rendíthetetlen hitet sugárzott. Mindig csodáltam az egyenességét, a bátorságát, semmilyen körülmények között és érdek miatt nem hazudott, nem beszélt mellé.

A budapesti református teológián végezte tanulmányait, s lett református lelkész-tanító, 1941-ben kerültek ide, a faluba. Miután már lelkészként nem szolgálhatott a kommunizmusban, elvégezte a tanárképzőt magyar–történelem szakon, és évtizedekig tanított. Tanítványai szerették, tisztelték, becsülték. Miután hazakerültem én is a faluba tanítónőként, még hosszú ideig megszólítottak régi tanítványai, szeretettel emlékezve rá.

Amikor ma, idősödő fejjel kicsit elkeseredek valamiért, eszembe jutnak a nagyszüleim, a gyerekkorom, és mindig erővel és szelídséggel telik meg a lelkem, ha rájuk gondolok. Több mint ötven évig éltek együtt, és soha nem hallottam, hogy egymásról bárkinek, még gyerekeiknek se, egy rossz szót szóltak volna. Hálás szívvel gondolok arra, amit drága nagyszüleimtől tanultam: szeretet, tisztelet egymás iránt, becsület, igyekezet, odaadás, kitartás, szelídség, tapintat, elfogadás, derű. Arra is megtanítottak, hogy mindezt az Úristen adta nekünk, és hálásnak kell lennünk, hogy megélhetjük és így kell élnünk. Egyre többször jut eszembe: a hit Istenben ki is maradhatott volna az életemből, de nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni egyenes derékkal életem próbáit a hitem nélkül.

Ilyenkor, karácsony táján többet vagyok velük az emlékeimben, megsimogatom őket gondolatban, és ők ölelést küldenek nekem fentről, érzem. Jó volna hasonlítani a nagyszüleinkre, jó volna, ha onnan fentről le tudnának dobni egy kis batyuban türelmet, lelki békességet, derűt és hitet, hogy aztán mi is tudjuk bőven adni tovább.