A feddő szó ezúttal már nem visszanézve mutat Izráel korábbi vétkeire, amelyek miatt fogságba került, hanem figyelmeztet, és óv attól, hogy hazatérve ne tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna. Ahogyan az úrvacsora után is intünk: hiábavalóvá ne tegyétek magatokban! A fogság és a megszabadulás tapasztalása vihet közelebb Istenhez, vagy sehova, vissza a korábbi életvitelhez. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan a koronavírus-járvány idején sok tanulságot megfogalmaztunk arról, mivel ártunk, mivel használunk a világnak és a környezetünknek, mégis ugyanúgy visszaléptünk a fogyasztásba, utazásba, mintha mi sem történt volna. Ez a szándékos amnézia, az ember lelkének tehetetlensége. A függő erőtlen fogadkozása. Mondhatnánk, bolond ember az, aki ugyanattól a dologtól más következményt vár, de nincs igazunk. Az Úr ugyanis amint Nóé idején ígéretet tett arra, hogy többé özönvíz által nem pusztítja el a földet, itt a fogság ellen ígérte ezt. Mi pedig Krisztust várjuk, hogy a bűneink következményeivel soha többé ne kelljen számolnunk. Hogy ne a mi erőtlenségünkön múljon a sorsunk. A jászolban ott a remény valami egészen másra.

ApCsel 27,27–44

RÉ 417

Akik megélték, milyen ennek az ellenkezője – akiket fogságba hurcoltak, akiknek maguk mögött kellett hagyniuk életük munkáját, és veszélyben látták népük, családjuk jövőjét –, azok tudnak ezekbe a sorokba igazán belerendülni. Akik átélték addigi világuk pusztulását vagy mások ártó szándékát. De mind szeretnénk azt hinni, hogy a napi munkánkkal valamit előremozdítottunk – valamit, ami rajtunk túlmutat. Mint ahogy azt is szeretnénk hinni, hogy a gyermekeinkre sem szenvedés, háború, kilátástalanság vár. Ám ezeket a reménységeket láthatólag nem bízhatjuk a személytelen sorsra, véletlenre, de a világ hatalmasaira sem – mást diktálnak az érdekek, mást mutat a tapasztalat. Milyen jó, hogy látjuk és ismerjük azt a szabadító Atyát, aki már az első teremtés által is bizonyította jóságát! Ő a garancia az új teremtésre és annak milyenségére. „Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké!” – hangzik a felszólítás. Lehet a „majd” örömében élni már most. Hiszen Istennél már valóság a béke, az, hogy nem pusztít és nem árt jelenlétében senki. Aki hozzá tartozik, az már polgára annak az új teremtésnek, amely majd kibontakozik.

ApCsel 28,1–10

RÉ 403

Nehéz és tartalmas sorokkal búcsúzik Ézsaiás könyve, vigasztaló és éles szavakkal. Nem felejti el meghagyni, hogy az Úr megfizet ellenségeinek. Egyúttal sérelmezi, hogy sokan úgy gondolják, továbbra is megfér egymás mellett az Úrnak való áldozás a tisztátalan bálványkultusz rituáléival. A szabadítást követően vitatni el szuverén uralkodását nagyobb bűn, mint annak előtte. Ezért van súlya minden Isten-élményünknek. Mert azután élni úgy, mint azelőtt már nemcsak tudatlanság vagy tévelygés, de égbekiáltó hálátlanság és butaság is. A szabadulást átélőnek új időszámítás kezdődik, új világrendbe csöppen. Ezért a szabadulás, az Isten-élmény motiváció és hajtóerő, de óriási felelősség is. Hányszor láttuk az Egyiptomból szabaduló népet visszavágyni a szabadítás előttre, a húsos fazekak mellé, és láttuk lelkében rabnak a szabadságában is! De mi lett volna velünk, ha az üres sírra bukkanó asszonyok is a feltámadás előtti igazság szerint élnek! Ha gátlások miatt meghunyászkodnak, és nem adják tovább, amit láttak? Fontos gondolnunk arra, mihez kezdünk az Isten-tapasztalásainkkal. Hűek vagyunk-e a hű és szabadító Istenhez?

ApCsel 28,11–15

RÉ 406

Az élet legfontosabb eseményei közepette a ráció magunkra szokott hagyni. Születéskor, gyászesetkor vagy elrebegett lánykérés idején, esküvőkor. Ezekben a pillanatokban magunk mögött hagyjuk az elemző logikát, engedjük magunkat érezni. Méltó, hogy szenteste napján, amikor az Isten földre testesülését ünnepeljük, e nagy találkozásban is merjünk elveszni elemzés, okolás nélkül. Az Énekek éneke szerelmes sorai idegenvezetőnk ebben. De vigyázzunk, kétféle szerelem sorai keverednek itt is: a háremhölgyek érdek és csillogás motiválta, kultikus erotikájának sorai és Szulamit vágyódása innen el, egyetlen igaz szerelme után. Amiért gúnyolják is a többiek: vállalja csak a megalázó, otthontalan pásztorfeleség sorsát, ha az neki kedvesebb! Nem tudok nem párhuzamot látni a karácsony külsődleges ünneplése és az igaz Isten után vágyódás között – bár joggal lehet ezért allegorizálással vádolni. Utóbbi kevésbé jár csillogással, gúny is szegélyezheti. Mégis, az egyetlen dolog, ami megtart a kényszerű fogságban, a hárembeli kiszolgáltatottság ellenére is: a találkozás reménye. Ez a vágyódás, ez a remény igazolódik, teljesedik be Krisztus, a jó pásztor eljövetelében.

ApCsel 28,16–31

RÉ 411

Szulamit és a király felelgetnek egymásnak, s mintha a király nem értené, hogy a bókjaira jövő válaszok nem az iránta való vágyról, hanem a pásztorfiú utáni vágyakozásról szólnak. Az erdőt annak a vidéknek a lakói a veszélyek forrásának tekintették, a ragadozók lapulóhelyének. Így az almafához hasonlított kedves nemcsak a hiábavalók közül tűnik ki, mint női párja, a nárcisz vagy tavirózsa a tövisek között, de ráadásul a félelmetes, akár elveszejtő körülmények közül a biztonság és élet reményeként. Árnyékában kíván lenni, és ott meggyökerezni. Egy baj van: Szulamit nem szabad. Kényszerűségből, büntetésből van a háremben. Nincs útja a pásztorhoz. Épp ezért fájdalmas a felkiáltása: erősítsetek, mert beteg vagyok a hiánytól! A Krisztus nélküli ember kilátástalansága szólal meg itt. De egyben a remény is: az akadályokat legyőző pásztor közeledik. Eljön, és megáll, közel. De Szulamitnak is maga mögött kell hagynia a háremet. Az ember szabad akarata az a fal, amely előtt Isten megáll. Most is közel van, de nem tör ránk. Megtehetné, de nem abban leli örömét. Hanem abban, ha közeledésére közeledéssel válaszolunk. Ha a kényszerű szerelem ellenében a miénk önkéntes, belülről fakadó.

Jn 1,1–13

RÉ 401

Szulamit lázálmában, révületében maga mellett hiszi kedvesét, aki eltűnik, ezért utánaered keresni az utcára. Nehezen, de megtalálja, el sem engedi. Kamaszkoromban mindig úgy hallottam, magyarázva a Jeruzsálem lányainak szóló felszólítást: ne bocsátkozz korán szerelembe, ne akarj korán felnőni, nem szabad siettetni a párkapcsolatok kialakulását! Miközben ez a rész arról szól, hogy senki meg ne zavarja az intim, igaz és bensőséges együttlétet Szulamit és szerelme között. Senki ki ne verje Szulamit fejéből ezt a képet, amely benne a lelket tartja, amely erőt ad túlélni egyik napot a másik után. Karácsonykor állunk a legközelebb ahhoz, hogy mi is magunk előtt lássuk a megnyílt mennyet, az Istennel való eljövendő közösséget. Jó, ha erre mi is mondhatjuk a világnak: ne zavarjátok! Se a munkahely, se a reklámok, se a világ hírei ne furakodjanak be az ünnepbe, az egymásra találás örömébe. Elmúlik az úgyis, hiába mondjuk: jó nekünk itt lenni, építsünk itt sátrat. Éljük meg addig, amíg az ünnep tart! Szenteljük meg, és nyújtsuk a percet, az órát az Istennel és egymással való minőségi időben!

Jn 1,14–18

RÉ 422

Míg a király barátnőmnek, szeretőmnek szólítja Szulamitot, addig a pásztor mátkámnak, menyasszonyomnak. A király hatalmi szóval próbálja ott tartani, rávenni, hogy a háremhölgyekkel együtt kezdje el élvezni a királyi udvar nyújtotta gazdagságot, fényűzést és örömöket. Nem érdekli, Szulamit mit akar. Ő pedig a 6. versben bejelenti: elmegy, hiszen lélekben úgy sincs itt, a király mintha meg sem hallaná, dicséri őt tovább. Keveset szól belső értékeiről, de vonakodása és másfelé irányuló igaz vágya talán még vonzóbbá teszi a király számára. Mindeközben aki mátkájának szólítja, a pásztor, veszedelmet vállal a közeledésében, a keresésében, az érte jövetelben. Az egyetlen, aki a beteljesülés árát hajlandó megfizetni, aki elkötelezi magát, aki áldozatot hoz, az az ismeretlen pásztorfiú, aki Szulamit lelkét kitölti. Annyi minden csábítja a ma emberét: olyan széles az ezoterikus, világnézeti és gondolatpiac! De melyik módszer, melyik izmus, melyik párt, melyik irányzat az, amelyik vállal értünk veszélyt, elköteleződést, áldozatot, és nem csak tőlünk vár, és nem csak prostituálni, áruba bocsátani akar? Érdemes, de nehéz mátkának maradni egy barátnőkkel teli világban!

Jn 1,19–34

RÉ 419

Következő látomásában Szulamit ismét a kedvesére gondol. Az ajtó előtt hallja őt éber álomban. És ahelyett, hogy azonnal rohanna átadni magát, arra jön rá: hogyan is találkozhatnának, amikor már ágyba készült, nincs ruhája, megmosta már a lábát. Nem tudná méltó módon fogadni a vőlegényt. A vágyott személy közelsége ráébreszt: szembesül az ember saját méltatlan állapotával. Sokan sokat álmodozunk az Istennel való találkozásról, milyen előtte állni, vele színről színre találkozni. De eszünkbe jut: nem véletlen, hogy az Ószövetségben is csak hátulról vagy ilyen-olyan szűrőkkel engedte látni magát, mert az ember nem bírta volna elviselni a találkozást. Szulamit sem udvariasságból mentegetőzik, hanem valódi, őszinte, etikai a kérdés: hogyan mehetnék így eléd? Sem hozzád, sem szerelmedhez nem lenne méltó így találkoznunk. Ha úgy tetszik, elindul bennünk a fügefalevél-keresés reflexe. Milyen jó, hogy teljesítményközpontú társadalmunk kereteiből föloldoz Jézus áldozata! Nem kell elégnek, méltónak bizonyulnunk. Elégtelenségünk ellenére, kegyelemből kapjuk az üdvösséget, egyedül Jézus érdeméért. Ránk tekint, de Fiát látja.

Jn 1,35–51

RÉ 412

A háremhölgyeket halljuk, akik korábban gúnnyal, értetlenséggel viszonyultak Szulamithoz. Most úgy tűnik, mint ha a sok beszéd, látomás és a pásztor számos dicsérete révén meggyőzte volna őket Szulamit a maga szerelmének helyességéről. Nyitottnak mutatkoznak vele együtt keresni. Akiknek eddig teljesen megfelelt a maguk érdekerotikája szerelem helyett, most úgy tűnik, tisztelni kezdik az eddig hibásnak, butának tartott vágyódást. Ez kezdete lehet annak, hogy maguk se érezzék magukat oly kényelmesen a hárem viszonyai között. Vajon ahogyan a mi életünkön megmutatkozik a vágy Isten iránt, és az, ahogyan mi róla beszélünk, megnyit-e másokat is arra a gondolatra, hogy talán több a világ annál, mint amilyen életet most élek? Vajon kimozdít-e az érdek kényelemből, a fogyasztásból, a külsődleges és felszínes életből? Kedves énekünk a 42. zsoltár: „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…” De rajtunk látszik-e a szomj? Látszik-e, hogy vágyjuk és várjuk az ígéretek beteljesedését, az Isten eljövetelét és igazságának érvényre jutását? Ez lehetne ugyanis mások meghívója ahhoz, akinek az országa és uralma után mi már vágyakozunk.

Jn 2,1–12

RÉ 415

A lakodalomra feldíszített házzal, a termékenység ezer szimbólumával találkozunk, amelyet Szulamit a vőlegénynek tartogatott. Dicsérhették a háremhölgyek, magasztalhatta a király, lehetett volna korábban ezer előnye a szépségéből és jó tulajdonságaiból, ez az „exkluzív” tartalom mégis csak a vőlegényre várt, csak neki jár. Az itt szereplő tartogatni szó rejtegetést, eltakarást is jelent. Mai kitárulkozó világunkban, amikor annyiszor a látszatnak élünk, és külön online megjeleníthető személyiségen dolgozunk, kérdés, mi marad meg csak a beavatottaknak. Akár a társunknak, akár Istennek. Van-e olyan zuga az életnek, amely csak az övék? Amely nem kifelé üzenet, hanem befelé zálog? Nem csak erotikus helyzetben, a bizalmi szintet is jelezve hívjuk így: intimitás. Marad-e még mit adnunk a legfontosabb kapcsolatainknak, amikor a munka és életünk minden más szála már lehántotta rólunk a magáét? Marad-e titok? Nem a terhelő szégyenteli, hanem a kapcsolatokat összekötő? Hát persze, hogy az erotika vagy a törvényáthágás izgalmai kellenek pótcselekvésként akkor, ha nincs meg a belső, a csak kettőnknek szóló titok!

Jn 2,13–25

RÉ 432

Miközben az Énekek éneke értelmezésében végig az volt a sorvezetőnk, hogy kibogozzuk, mikor ki beszél, a záró, minden szavában melegséget hordozó himnusz esetében a szakirodalom megoszlik a beszélő személyét illetően. De így, egy évet búcsúztatva talán bocsánatos bűn, ha örökbe fogadjuk. Tégy pecsétnek szívedre és karodra. A pecsét ma is a hivatalosság egyik kívánalma, de gondoljunk bele, mennyivel erősebb, értékesebb volt akkor, amikor a szerződések java még szóban köttetett! A szív más jelentésű volt, mint ma, nemcsak az érzelmek, de a gondolatok, motivációk központja is. A kar pedig a cselekvés jelképe. Mintha azt kérné a szöveg: tarts szem előtt, amikor gondolkodsz vagy cselekedsz! Lehet-e fontosabb kérésünk? És lehet-e nagyobb biztonságunk egy új év előtt, mint megvallani: a tieid vagyunk, és tudjuk, gondoskodsz rólunk? Kell-e ennél biztosabb alap, hogy a bizonytalanba belevágjunk? Isten szeret, és értünk cselekszik. Jusson eszünkbe a római levél hosszú felsorolása arról, mi minden képtelen elszakítani Isten szeretetétől!

Jn 3,1–21

RÉ 433

Bella Violetta

Isten nem csak életfeladatokat ad, alkalmanként nemzedékeken átívelő küldetéssel is megbízza övéit. Mózes csak messziről pillanthatta meg az ígéret földjét, de nem mehetett be oda. Egész életét idegenben kellett leélnie, még holtában sem nyugodhatott az új haza földjében. Életművének befejezője Józsué lett. Most már nincs Mózes, és meghalt Józsué is. Nincs igazi vezető, de megmaradt „egyetlen tornyos sziklaszálként” Isten. Ezért őt kérdezi meg népe (1), hogy új harcoknak elébe nézve birtokba vegye-e a nekik ajándékozott földet. Mert nem elég csak várni, hogy Isten megajándékozzon, küzdelmek árán vehetjük birtokba azt, amit tőle kapunk. Júda, Isten népének vezértörzse Simeon törzsével szövetkezve a ritkábban lakott hegyvidéki részen győzelmesen halad előre (4–18), a sík vidék fejlettebb haditechnikájú, városlakó népével viszont már nehezebben bír (19). Ahol a történész szeme csak győztes csatákat és vereségeket lát, ott a szentíró mindkettő mögött látja Istent is, amikor így összegez: „Az Úr Júdával volt.” (19) Mi is élhetünk úgy e világban, mintha Isten nem volna. És értelmezhetjük úgy életünket, az előttünk álló új évet, győzelmeinket és vereségeinket, hogy azokat nem tudjuk az élő Isten jelenléte nélkül sem elfogadni, sem megérteni.

Jn 3,22–36

RÉ 435

A déli országrész elfoglalása Júda törzsének érdeme (4–21), most a középső és északi területek elfoglalásáról hallunk (22–26). A József-törzsek (Efraim és Manassé) első feladata Bétel elfoglalása. A legyőzöttek kiirtása, vagyis a hadiátok végrehajtása úgy, hogy csak a város bevételében segédkező család marad életben (24), még korunk háborús borzalmakban edzett emberét is próbára teszi. Majd furcsa lista következik: az északon letelepedett törzsek által el nem foglalt területek kánaáni falvainak és városainak lajstroma (27–36), amely jelzi, hogy az életösztönt, a szenvedélyeket és a mámort kultikus módon tisztelő népek ott élnek Isten népének fiai között. Ez már nem a pusztai vándorlás időszaka, itt már nincsenek vegytiszta területek. Az otthonra találó népnek együtt kell élnie más nemzetekkel. Éppen itt kell megmutatniuk Isten iránti hűségüket, ahol bizonyosan megkísérti majd őket a bálványistenek imádásának divatja. Hamarosan felmerül a kérdés: kinek a hite „korszerűbb”, ki ért jobban a föld megműveléséhez? A helyi bálványistenek, a föld termékenységének kultuszi őrei? Vagy a pusztai Isten, a velük vándorló Úr, aki nekik ígérte ezt a földet? Örök kísértése ez Isten mindenkori népének.

Jn 4,1–15

RÉ 751

„Az Úr angyala” a kánaániak kezén maradt, el nem foglalt területek (1,27–36) miatt emlékezteti a népet súlyos mulasztására és az Úrral kötött szövetség feltétlen megtartására (1–5). „Az Úr angyala” a Szentírásban az Isten és népe közötti kegyelmes kapcsolat megjelenítése, Isten személyessé vált segítsége népe számára (vö. 2Móz 14,20; 4Móz 22,22). Ez az „angyal”, vagyis maga Isten volt az, aki „0–24 órás” szolgálatban velük volt a pusztai vándorlás folyamán, és bevitte őket az esküvel megígért földre. De hiába intette őket, hogy a közöttük élő népekkel ne kössenek szövetséget, oltáraikat rombolják le (2). E kánaáni bálványistenek most már állandó csapdát jelentenek számukra. Az intést megértő nép a bűnbánat könnyeivel felel a feddésre, és örök emlékeztetőül áldozatot mutat be az Úrnak. Az elfoglalt, győzelmet hirdető Bétel pedig, mint „Bókím” (= „sírók”), újra és újra emlékezteti Isten népét a mulasztásokra, az el nem végzett feladatokra, az Úr iránti hűségük töredékességére. Ezt az intést erősíti a szentíró azzal, hogy emlékezetbe idézi a József házából (1,22) származó Józsué alakját (6–10), aki a honfoglalás után új szövetségkötésre hívta egybe a törzseket (Józs 24). Így erősíti a holtak hűsége az élők gyengélkedő hitét.

Jn 4,16–26

RÉ 225

Vladár Gábor