Ha végignézünk az elmúlt évünkön, hálát adhatunk Istennek, ha semmilyen orvosi kezelésre vagy műtétre nem volt szükségünk. Azonban sokan ezt nem mondhatják el. A kórházak és rendelők szinte mindig tömve vannak, az időpont nélkül érkezőket pedig a legtöbb helyről – hacsak nem valóban sürgős esetről van szó – egyszerűen elküldik, nem fogadja őket az orvos. Jobb esetben hosszú órákban mérhető várakozásnak néznek elébe, néha étlen-szomjan, mert nem mernek elmozdulni a helyükről, hátha éppen akkor szólítják be őket. Ráadásul a betegség vagy baleset okozta fájdalmat, szorongást és félelmet nemhogy oldaná, sokszor inkább tetézi az egészségügyi dolgozók hozzáállása.

Üdítő kivételek azonban mindig vannak, és ha túl tudunk látni a saját igazságunkon: nemegyszer múlik a gyógyítók kedvező bánásmódja magán a betegen. Ahogyan a régiek mondták: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.” Jó hallani olyan történeteket, amelyek a beteghez jóindulattal, emberséges bánásmóddal forduló nővérekről és orvosokról szólnak. Ők is egészen biztosan örülnek annak, ha kedves szavakat kapnak tőlünk, még ha fájdalommal, régóta tartó panasszal, éhesen-szomjasan, hosszú várakozás után nem egyszerű is nyugodtnak és béketűrőnek maradnunk.

Éppen hogy kinőttem a kisiskolás korból, amikor karácsony előtt vakbélgyulladással kórházba kerültem. Egyszerű gyomorfájásnak indult, de amikor a fájdalom egyre csak erősödött, édesanyám elvitt a Bethesda Gyermekkórház elődjébe, az Apáthyba, ahol mindjárt ott is fogtak. Bizony itt műtét lesz, nincs mire várni, mondták, úgyhogy hamarosan a gurulós ágyon találtam magamat.

A műtő előterében várakozva hallgattam a felnőttek beszélgetését a karácsonyi ajándékokról, ki mit vett a családjának, és ez felzaklatott. Kisgyermekként átéltem a halálfélelmet: lehet, hogy én nem is fogok kapni semmit, mert nem ébredek fel az operáció után? Egy kedves doktor néni lépett oda hozzám, megsimogatta a fejemet, és a fülembe súgott néhány bátorító szót, ami nekem ott, akkor olyan erőt adott, hogy a félelmem egészen összezsugorodott. Végül aztán kaptam ajándékot, és bár a karácsonyfát még néhány napig az ágyból néztem, minden rendbe jött, meggyógyultam.

Az azóta eltelt évtizedekben számtalan orvossal és nővérrel, asszisztenssel találkoztam. Volt közöttük barátságtalan és kedves egyaránt, de – hálát adok Istennek érte – az utóbbiból volt több. Hiszem, hogy ha minden betegségtől és bajtól nem kímél is meg minket Isten (ő tudja, miért, de mi sokszor csak később értjük meg), a kezében van a sorsunk, az egészségünk és a gyógyulásunk ideje, módja. Bizonyos kezelésekre, műtétekre sokszor több hónapot, akár évet kell várni, de Istennél nincs előjegyzés vagy várólista. Hozzá időpont nélkül is fordulhatunk, nem kéri a beutalónkat, nála a legjobb helyen vagyunk.