A szentgáli református templom ott emelkedett a púpon, kőfallal körülvéve. Itt szívtam magamba mindent, ami az életemet alapvetően meghatározta és hordozza mind a mai napig. Itt kereszteltek, öcsémmel együtt, itt konfirmáltunk, itt kötöttünk házasságot a feleségemmel. Innen indult minden... A világ lelki, szellemi, evangéliumi közepe nekem ez az istenháza.

Olyan sziklaszilárd hagyományt képezett akkor a templom, a gyülekezet, az egyház, amely a tiltás ellenére sem gyengült. Vasárnaponként sok száz ajkon zengett az ének, alszeg és felszeg, férfiak és nők, fiatalok és idősek együtt hasították a zsoltárokat és a dicséreteket. Nem kérdeztek rá a személyes hitre, mert természetes része volt az életnek az istentisztelet, a legdurvább időkben is. A templom egy faluban a nyilvánosság terét képezte. Színház ott nem működött, mozi is csak később. Ez volt az egyetlen találkozási pont. A fiúk itt mustrálták a lányokat.

De közben szólt az Ige! Sok-sok ember hallotta vasárnapról vasárnapra. A hit pedig hallásból van, és elvégzi a dolgát az emberek között, ha tényleg Ige...

Azóta annyi minden történt! Az egyházzal is. Nem tudjuk megmagyarázni, mi történik velünk, hiszen amit a legdurvább üldözés sem tudott elérni, azt most szinte magunk elvégezzük. Addig keressük a hívőket, az igaz hitűeket az egyházban, míg magunkon kívül egyet sem találunk. Ezerfelé szaggatjuk a Krisztus testét. A többit pedig már végrehajtja a körülöttünk tomboló világ...