Hogyan indult a lelkipásztori szolgálata? Milyen gyülekezetekben szolgált?

Pocakoson kezdődött, hiszen éppen nyolc hónapos várandós voltam, amikor 2013 augusztusában elkezdtem a szolgálatomat Katonában. Ajándékul kaptam azt az akkor még ötvenlelkes mezőségi szórványgyülekeze tet. Jelenlétemmel igyekeztem megerősíteni őket ab ban, hogy Isten a kicsinyeket is számontartja, különös gondja van azokra, akik keresik őt. Még a szétszóratásban és az apadásban-asszimilációban is lehet találni reménymagvakat, amelyek Isten munkálkodásának hírnökei. Szoktam mondani: igen, itt nincs élő kultúra, de vannak élő kapcsolatok, emberek, akik éhezik és szomjazzák Isten vezetését és vigasztalását. Azóta igazi gyülekezeti családdá formálódtunk.

Mely gyülekezetekben gyakorolta a hivatását?

2017–2018 között utaztunk ki két gyermekünkkel Kampenbe tanulmányútra. Nagy örömömre lehetőségem nyílt részt venni egy újszövetségi posztgraduális mesterképzésen, amelynek köszönhetően alapos és elmélyült ismereteket szerezhettem e területen.

Mi ösztönözte arra, hogy visszatérjen a kolozsvári teológiára tanárként? Mit tanít?

Először a kampeni teológián fogalmazódott meg az a kérdés a világ más kontinenseiről érkező diáktársak részéről, hogy nem szeretnék-e újszövetséget oktatni. Szűkebb körökben, a nepáli, koreai, brazil és argentin szolgatársaknak szívesen magyaráztam kortörténet tel és hermeneutikával kapcsolatos kérdéseket. Akkor még távol állt tőlem ez a gondolat, hiszen szerettem a gyülekezeti szolgálatot. Később egykori tanáraim is megkerestek, hogy segítsek az oktatásban.

Természetesen hatalmas megtiszteltetésnek vettem ezt az érdeklődést. Újszövetségi exegézist, intertestamentális kortörténetet és homiletikai gyakorlatot oktatok. Mindegyik tárgyat nagyon szeretem, és megtisztelő közelebbről kísérni azt, ahogyan a hallgatók találkoznak például azzal az ókori világgal, amely tele volt várakozással és reménységgel, és amely a jelek ellenére mégis vonakodott felismerni Isten ajándékaként Jézust; ajándék az a pillanat is, amikor a hallgatók ráéreznek a görög szövegek különleges fűszerezésére, és az órán együtt felismerjük, tanár és diák, milyen nagy igényességet munkál ki az evangélium egykori és mai tolmácsolása. Nem lehet észrevétlenül elmenni a Lélek munkája mellett. Külön szakmai odafigyelést igényel, amikor a végzős, gyakornok hallgatók igyekeznek megtapasztalni Krisztus testének és az igehirdetésnek a mai valóságát.

Mi az a legfontosabb üzenet, amelyet a gyülekezetének és a diákoknak igyekszik átadni?

Az, ami az úrvacsoravétel utáni intelem szíve-lelke: bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Krisztus is megbocsátott nektek. A hordozott sérelmek, rendezetlen, romboló kapcsolataink miatt vagyunk kevésbé képesek a szellemi és lelki növekedésre. Nemcsak az újjászületésre vagyunk kiválasztva, hanem az üdvösségre való növekedésre is, a kitartásra a tanítványságban. Megízleltük, hogy jóságos az Úr; milyen jó volna másokkal is megkóstoltatni az elengedett tartozás, a megbocsátás, a nagyvonalú, árasztó szeretet által ezt! Az, hogy meg tudunk bocsátani egy másnak akkor is, amikor nincs kedvünk ehhez, netán az igazunkról való lemondás által, jel arról, hogy Isten országa közöttünk és bennünk él. Széttöredezett világunkat ezek a megbocsátástörténetek gyógyítják.

Van-e olyan bibliaverse vagy imádsága, amelyet kiemelne?

Hosszú időn át meghatározó volt számomra a konfirmációi Igém: „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” (Ézs 12,2) Sokféle élethelyzettel, rettegésekkel és félelmekkel együtt növelte az Úr a belé vetett bizalmamat. Én semmit sem tudok felmutatni, semmiféle lelki értéket nem tulajdoníthatok magamnak; minden hitmorzsa, reménység, öröm tőle aláhulló Lélek-áldás. Ezzel a bizonyossággal együtt az utóbbi időben lelkileg különösképpen is tápláltak a Szentírás gondviselés- és feloldozásigéi.