Emlékeznek arra a pillanatra, amikor az imádság először vált többé az életükben kötelességnél?

Hajdú Zoltán Levente: Egy kisgyerekkori történet jut eszembe, amelyet a szüleim meséltek. Abban a pici faluban, ahol a parókián laktunk, a széles vályogfalban volt egy hosszú ablakpárkány. Pici műanyag állatokat tettem oda, nekik tartottam „isten tiszteletet”. Lemásoltam, ahogy édesapám imádkozott és prédikált, vagy épp fegyelmezte a gyerekeket a szertartás alatt. Nekem ez az első emlékem.

Császár-Harangozó Dóra: Nem aktív keresztyén családban nőttem fel, így nekem az első ilyen élményem a gimnáziumot kezdő évemhez kötődik, amikor édesanyám szívinfarktust kapott. A húgommal egyedül voltunk otthon. Miután segítséget kértem, felkaptam őt, és beszaladtam vele a szobába, hogy ne lássa, mi történik. Letettem a testvéremet sarokba, én pedig letérdeltem az ablak alatt, és ott kértem Istent, hogy ne vegye el tőlünk anyát.

Nehéz szavakat találni ez után a történet után. De felnőttként is eljutunk ugyanide: amikor összetörik valami az életünkben, kiáltunk. Egy mondatban hogyan mondanák el, mit jelent ma önöknek az imádság?

Hajdú Zoltán Levente: Nekem sokkal kevésbé verbalitást vagy hétköznapi értelemben vett kommunikációt. Inkább belső átadást, Istenre hangolódást, a magam megadását Istennek. Egyszerűen azt, amiről Jézus mondja: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”

Császár-Harangozó Dóra: Nagyon őszinte, bensőséges beszélgetést.

Volt-e az elmúlt hónapban olyan imádságuk, amelyben Isten meglepte önöket?

Hajdú Zoltán Levente: Egy zsinati áhítaton egy kisebb teremben jöttünk össze, elég szorosan fértünk el. Valaki imakérést olvasott fel el egy súlyosan beteg kislányért. Nagyon megrázó volt, túl erősnek tűnt. Vajon hogyan fogadják a jelenlevők? Mit kezdenek vele? Erről beszélgettünk utána.

Néhány héttel később jött a hír a családtól, hogy minden várakozást felül múlóan javult a kislány állapota. Megindító tapasztalatként éltük át.

Császár-Harangozó Dóra: Most rengeteg apró lépésben látom Isten munkáját, ahogy szervezem az imádság évét. Néha úgy érzem, vannak nehézségek, amelyeket különösen nehéz lesz megugrani, szinte lehetetlen. Aztán egyszer csak azt látom, hogy valójában semmilyen akadállyal nem találkoztam – minden gördülékenyen alakult. Mintha szavak nélkül imádkoznék: csak jön a segítség.