„Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” (Mk 4,39)

Ki az a Jézus, aki karácsonykor megszületett? Ez az ünnep legfontosabb kérdése, amelyre az evangéliumok válaszolnak, miként az a történet is, amelyben Jézus lecsendesítette a tengert (Mk 4,38−42). E történet végén direktben is el hangzik a kérdés: „Ki ez?” (Mk 4,42)

Jézus Krisztus hatalma, szava, Igéje, cselekvése viharokat lecsendesítő, üdvözítő hatalom. Áldott bizonyosságunk, hogy eljön majd az az idő, amikor egészen nagy csendesség lesz. Ez szinte felfoghatatlan.

Félünk a csendtől. A tartós csend unalmas. Inger, élvezet, újabb élmény kell. A tartós csend félelmetes, mert abban elkezd tátongani a halandó emberlét minden nyomorúsága és üressége. Ezért félünk magánytól, egyedülléttől, nyugdíjtól, ezért kell elfoglalnunk magunkat, hogy létünket igazoljuk. Csakhogy tevékenységünk nagy része önmegváltás, pótcselekvések garmadája. Gyakran inkább „kínozzuk” egymást, csak csend ne legyen.

Az emberi tevékenység – a művelés és őrzés – persze e világban áldott feladatunk, ha munkánkat Istentől való megbízatásként, az imádság és a munka együttesében végezzük, hűséges szorgalommal, de nem gürcölve, nem viharokat támasztva, úgy, mint amelyben a nyugalom szent parancsának is van helye.

Emberi nyelven lehetetlen a csendnél szebben leírni az üdvösséget. Egészen nagy ez a csend, teljes: azaz az emberlét Krisztusban teljességre jut, minden hiánytól mentesen. Isten mindeneket helyreállít. Csak negációkban fejezhető ki: akkor már nincs sem rajtunk kívül álló, sem öncélúan pusztító zaj és vihar, amely ezt a világot – benne az emberi kapcsolatokat is – olyan félelmetessé és fájdalmassá torzította. Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, kiteljesedik akkorra. Csak annyit mondhatunk el erről a csendről, hogy ez nem unalmas, hanem tevékeny, amely sokkal inkább jobb mindennél. Valóban, minden emberi értelmet és tapasztalatot felülhalad.

A szó és a csend összetartozása figyelemreméltó. A szó csak benne hangzik fel, nélküle nem hallhatjuk meg sem az emberi, sem az isteni hangot. „Csendesedjetek el, és tudjá tok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11)