Az Újbabiloni Birodalmat megdöntő Círus perzsa király Kr. e. 538-ban engedélyezte a babiloni fogságba hurcolt zsidók hazatérését a Szentföldre. A hazatérés utáni perzsa korszak két évszázada az újjáteremtés és az újra szerveződés időszaka volt a zsidó nép számára, azonban Kr. e. 333-ban Nagy Sándor hadai megdöntötték a Perzsa Birodalmat, és az ókori Közel-Keleten és Izráel népe életében is beköszöntött a hellénizmus korszaka. A perzsáknál vallási szempontból jóval kevésbé toleráns uralkodók hellenizáló politikája ellenállások sorozatát váltotta ki a Szentföldön, ezek közül a Makkabeusok felkelései a legnevezetesebbek. Végül a Kr. e. I. században egy minden addiginál kegyetlenebb és elnyomóbb birodalom vette át az ókori Közel-Keleten a hellén uralkodók helyét: a Római Birodalom.

Az intertestamentális kor évszázadai a politikai és vallási küzdelmek és feszültségek dacára nagy váradalmakkal teli időszak is a választott nép számára. Az ószövetségi szent iratok messiási-eszkatológikus próféciái (2Sám 7; Ézs 7,1–17; 9,1–6; 11,1–9; 42,1–4; 49,1–6; 50,4–9; 52,12–53,12; Jer 33,22; Mik 5,1–5; Zak 9,9–10) nem mennek feledésbe, épp ellenkezőleg, a messiásváradalmak szerte ágazó és terebélyes továbbélése figyelhető meg ebben a korban. Már-már úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Jézus előtti évszázadok tobzódtak a messiási eszmékben, amelyek koránt sem mondhatók mértéktartónak, sem pedig egyértelműen körvonalazottnak. „Ez egyfelől arra utal, hogy a messiási eszme eleve többes számban értendő, amennyiben az intertestamentális korról beszélünk, másfelől ezek az elképzelések egymással is keveredtek, sőt, talán egyáltalán nem is voltak kiforrottnak tekinthetők.” (Kustár György)

Az azonban egyértelműen látszik, hogy az intertestamentális korban, különösen is a római megszállás utáni időszakban vagy egy dávidita királyi, vagy egy papi, vagy pedig egy prófétai megváltó sürgető megjelenésére vártak, avagy éppen mindezen személyek együttes, egymással párhuzamos megjelenésére számítottak. A következőkben a qumráni közösség által megőrzött nem bibliai szövegek alapján nyerhetünk izgalmas betekintést az Újszövetséget megelőző kor felfokozott eszkatologikus messiásváradalmainak színes elképzeléseibe.

MESSIÁSVÁRADALMAK AZ INTERTESTAMENTÁLIS KORBAN – A QUMRÁNI KÖZÖSSÉG PÉLDÁJA

A holt-tengeri tekercsek felfedezése 1946-ban nem csupán az ószövetségi iratok kutatásában jelentett egyedülálló ókori forrásanyagot, hanem forradalmasította az intertestamentális kor világának megismerését is. A qumráni barlangokban talált, nem ószövetségi jellegű tekercsek a kor vallási gondolkodásának sajátos világát mutatják meg, különös tekintettel a messiásváradalmakra. A qumráni könyvtár nem ószövetségi könyveket tartalmazó szövegei a messiásváradalmak tekintetében a nézetek széles skáláját tartalmazzák, így legalább három típusát különböztethetjük meg a szövegeknek: számos irat csupán egyetlen eszkatologikus messiásalakot említ, míg egy másik szövegcsoport két, egymástól különböző messiásalakról beszél. Végül pedig néhány irat nem kevesebb, mint három különböző messiásalakról tudósít.

1.Három qumráni irat következetesen egy messiásalakról beszél: egy harcos királyról. Szemelvényként íme a leggyakrabban említett idézet a 4Q252 elnevezésű qumráni iratból: „Midőn Izraelé lesz az uralom, nem vágatik ki az, aki Dávid trónján ül. Mert a »vessző«, ez az uralom szövetsége; és Izrael ezredei a »zászlók«. Amíg az Igaz Felkent, Dávid Sarja eljön. Mert neki és leszármazottainak adatott népe uralmának szövetsége örök nemzedékeken át.”

Ezzel szemben a Damaszkuszi irat egyetlen eszkatologikus messiásalakja egy papi személy, akiről bőséges információt nem kapunk ugyan, azonban annyi bizonyos, hogy az eszkatologikus korban engesztelést végez majd: „És ez szabályzata a táborok ülésének, akik ezek szerint járnak a gonoszság idején addig, amíg fel nem kél Áron és Izrael felkentje. És ez a kifejtése a parancsolatoknak, amelyek által parancsoltatnak, amíg fel nem kél Áron és Izrael Messiása, és engesztel bűnükért.”

2. A qumráni szövegek egy jelentős csoportja már két messiás-alakról – egy királyról és egy papról – beszél, akik együtt, egymással párhuzamosan töltik be küldetésüket: „És a »csillag«: ez a Törvény Magyarázója, a Damaszkuszból jövő, amint megíratott: »Csillag támad Jákóbból, és vessző kél Izraelből«. A »vessző«: ez az Egész Közösség Feje delme, és midőn felkél: »elpusztítja Sét összes fiait«.”

Ez a qumráni szövegidézet tehát kettébontja a 4Móz 24,13-ban szereplő bálámi jóslat képét. A csillag a királyi alakot takarja, aki a törvény magyarázója. A vessző viszont a papi személyre utal, aki az egész közösség fejedelme.

3. Végül pedig a Közösség Szabályzata és a 4QTestimonia irat három különböző messiásalak fellépéséről beszél: a királyi és a papi messiás mellett egy prófétai messiásalak is megjelenik bennük. Ez utóbbit a Közösség Szabályzata a másik kettő előtt említi, ami arra utalhat, hogy a prófétai alakot előfutári szerepben látja. Ez a prófétai messiásalak azonban nem csupán előfutárként, hanem önállóan is megjelenhet. Az intertestamentális kori deuterokanonikus (más szóval apokrif, a protestánsok által használt Bibliában nem szereplő) Makkabeusok első könyvéből (1Makk 4,46; 14,41), illetve további qumráni iratokból épp az derül ki, hogy egy prófétai messiásalak önálló megjelenéséhez fűznek reményeket, aki egymaga viszi véghez Izráel népének helyreállítását: „Így hát a zsidók és a papok elhatározták: Simon legyen a fejedelmük és főpapjuk örökké, amíg igazi próféta nem támad...” (1Makk 14,41, fordítás forrása: Deutero kanonikus bibliai könyvek, 2023)

Ezek a források tehát azt bizonyítják, hogy ebben a korban a választott nép körében elterjedt volt a királyi és a papi messiás mellett a messiási próféta várásának eszméje is.