Isten Fia érkezése ebbe a világba leleplezi annak rendetlenségét. Leleplezi a célt tévesztett életet, miközben felfedi a világ, az életünk eredeti rendeltetését. De történhet ez fordítva is: miközben az Üdvözítő felmutatja, mivégre lettünk teremtve erre a világra, aközben nyilvánvalóvá válik, mennyire nem eszerint élünk. A lelepleződés egyszerre fájdalmas és gyógyító. Fájdalmas, mert véget vet az emberi reményeink toldozgatásának, a logikus, magabízó utaknak, az önámításnak, a magunkkal folytatott meddő monológnak. Az életünk szikkadt, kiszáradt földjéből, a leharcolt énünk világából, vereségbe fordult győzelmeink terepén hajt ki a szabadítás üzenete.

A világ árvaságába születik bele a Szabadító: a sötét istállóba, gyermekgyilkosok elől menekülve, Jeruzsálembe menet a vesztőhely felé haladva, töviskoszorúval koronázva, titokzatos, felfoghatatlan átmenetbe a halálból az életbe. Ebben az elrejtettségben születik a győzelem. Isten hatalma annak ellentétében mutatkozik meg: erő a kiszolgáltatottságban, új élet a halálban. Ennyi ellentmondásnak figyelmessé kellene tennie bennünket arra, hogy nem ott van Isten szabadító ereje, ahol mi keressük. Hogy az ő szeretete nem komfortkiegészítő, olcsó boldogságrecept, hanem a megsemmisülés és újjászületés drámája: emésztő tűz és felragyogó világosság. Egyszerre rendíti meg egyen-egyenként becsapott szívünket, rázza fel szétesett közösségünket, és szembesíti a hatalmasok világát elveszettségükkel. „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” (Lk 1,52)

Az ünnepi készülődés egyik buktatója, hogy azt hisszük, ha különösen szépre sikerül díszítenünk azokat a napokat és magunkat, akkor nagyobb eséllyel ér el bennünket a karácsonyi üzenet, a meghatottság, a vágyakozás és készség a szépre és a jóra. Pedig lehet, hogy a szikkadt, kopár földre, az elveszett életekre, az elveszett életünkre kellene felfigyelni, hogyan növekedhet ott a „vesszőszál”, a friss hajtás, az új kezdet, az új élet.

Az individualizmus csúcsra járatása idején a karácsonyi üzenet ugyanazt az orvosságot kínálja az egész világnak, az egyházi közösségnek és az egyes embernek egyaránt: fogadd el életed eredeti rendeltetését! Fogadd el, hogy nem tudsz – és ne is akarj – Isten és a másik ember nélkül élni. Győzd le a bezárkózás kísértését! Mert erre a hármas közösségre: Isten – ember – felebarát hívott el a teremtésben az Úr. Saját kis életünkben ezt még jó néven is vesszük, s igyekszünk megfogadni. Igyekszünk elhinni, hogy Isten képes minket személyesen megszabadítani, s odavezetni a másik emberhez. De a nagyobb közösség? Az egyház? Az országunk népe? A világ jövője? Hogy ott sem jobbnál jobb programokat kellene gyártani, hanem engedni, hogy lelepleződjék az emberi kísérletek erőtlensége?

Ha karácsonykor úgy tekintünk az egész világra, meg arra a kicsi világra is, amely körülvesz, mint Isten szeretetének címzettjére, az megváltoztatja a mi életünket. Remény ébred az általunk reménytelennek ítélt helyzetekben, meglátjuk a másik ember kiszáradt életében az új hajtás lehetőségét, a gyarló emberek alkotta egyházban Krisztus megváltásra szoruló és megváltott népét, a lövészárkokba kényszerített katonák között a béke Fejedelmét.

Édesanyánk legszebb történetei gyerekkorunkban a saját gyerekkori élményei voltak. A kisvárosban, ahol éltek, naponta elment egy gesztenyeárus bódé mellett, ahol a téli hidegben fagyoskodott egy anya és a kislánya. Még szenteste délelőttjén is ott kuporogtak. Hirtelen gondolattól vezérelve ő, a szintén kislány fogta az otthon előkészített ünnepi krémes rá eső részét, és odacsempészte a bódé pultjára, majd futásnak eredt. A szíve nem ettől dobogott hangosabban, hanem az izgalomtól, hogy vajon hogyan fogadták. A nyomorban kihajtott a szeretet palántája. Ebben az izgalomban telt édesanyánk gyerekkorának legszebb karácsonya. Én pedig ma is hallom a szíve dobogását.

A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke