(Kálvinista Szemle, VI. évf., 52. szám, 1925. december 26.)

A karácsonyi ünnepek elvilágiasodását már régóta szorongó szívvel nézi az egyház. [...] …ma már nem az egyház vezeti a világot a karácsony megünneplésében, hanem lassankint a világ fogja vezetni az egyházat. Azaz: a karácsonyi ünnepek elvilágiasodnak, elkülsősiednek, s egyszerű földi ünnepekké válnak, amelyekből a lényeg: tudniillik a hozsannázó istendicsőítés, az Isten végtelen, irgalmas szeretetéről és nagyságos dolgairól való elmélkedés teljesen eltűnik, s csak a földi, az embereknek emberek iránt való szeretetnyilvánulása marad meg anélkül, hogy azt a szeretetet Isten örökkévaló szeretete megszentelte és megáldotta volna.

Pedig ha a karácsonyban nem az irgalmas és kegyelmes Isten a középpont többé, s ha nem az ő szeretete az első, nem az ő ajándéka, egyszülött Fiának eljövetele a legfőbb és mindenekfelett való: akkor a karácsony már nem keresztyén karácsony többé! Nem misztérium, hanem népszokás, nem világtörténeti fordulópont, hanem emberi lyra, romantika és társadalmi fölbuzdulás csupán, amely csak felebaráti szeretetmunkát végez, embernek ember iránt érzett jóakaratából, s végül is puszta rokonszenv- és szimpátiaünnep lesz, amelynek a vége nem alázatos leborulás és istendicsőítés, hanem közönséges mulatság...

Az ilyen elvilágiasodott karácsonyoktól azután hiába várjuk, hogy békességet hozzanak a földre s az emberekhez jóakaratot. Mert ahol nem zendül fel igazán a hívők százezreinek ajkáról a magasságos mennyekben lakozó Istent az ő nagy kegyelméért dicsőítő ének, ott nincs megváltó, nincs megváltás, nincs jóakarat, és így nincs igazi, örök fundamentumokra felépített, romolhatatlan békesség sem. Küzdjünk a karácsony komoly, mély és áhítatos megünnepléséért legalább az egyházon belül: hogy Isten lévén Krisztusban életünk középpontja, a mienk és a mi fiainké legyen mindaz az áldás, amelyet Isten Krisztus által osztogat!