(Református Figyelő, I. évfolyam, 15. szám, 1928. december 29.)

A világ már elfelejtette, hogy az esztendő utolsó napját miért nevezték el a Sylvester névről. Pedig ez a név mementó a keresztyének számára. Sylvester római püspök a IV. században az esztendő utolsó éjszakáján a fékevesztett dobzódások és tivornyák ellen harcot indított, hogy az egyház tagjai ne tartsanak a pogányok felelevenedő szokásával, hanem komoly magukba szállással vessenek számot a múlttal és készüljenek a jövőre. Így került a naptárba a Sylvester neve, aki az év utolsó napját a pogány szokásokból kivetkőztette és keresztyén karakterét megvédelmezte. A naptár készítésénél az egyes nagy keresztyén egyéniségek nevei sokszor kerülnek olyan napokra, amelyeken a régi pogányság szelleme különös erővel nyilatkozott meg, hogy felvegyék a harcot a régi pogány szokások és ünnepek hatásaival.

Esztendő utolsó napjának a magyar református ember vallásos világában nagyon mély nyomai vannak. Nagypéntek és esztendő utolsó estje az a két nap, amelyen templomba elmegy még az is, aki egyébként az év folyamán nem jár rendszeresen templomba. Aki látta falun a Sylvester esti zsúfolt templomokat, lelkében hordozza a felsíró, mélyből felbúgó panaszos és egekig kiáltó éneket: Örökkön örökké élő, A változástól nem félő, Jehova mi Istenünk, Kitől vagyon mindenünk. Nincsenek neked napjaid, Esztendeid, hónapjaid… […]

Tudjátok-e, mi a titka a református Sylvester-esti templomba gyülekezésnek? Azt hiszem, elég mélyen fogom meg a feleletet, ha azt mondom, hogy a hívő lélek, az egyszerű falusi ember és a művelt ember is ott tanulja meg, hogy hogyan kell meghalni. Lelki előkészület az „e világból való vidám kimenetelre” és átpillantás ama másik hazába a református Sylvester-est. Legyen ez a Sylvester-est is a Figyelő olvasói számára: meditatio futurae vitae, a jövendő életről való elmélkedés megáldott estéje, amelyet Isten Krisztus által osztogat!