A várakozást a próféták igehirdetése élesztette és táplálta. Ezek új szövetséget ígértek Isten és népe között, olyat, amelyben maga Isten fog gondoskodni a másik szövetséges félnek – választott népének – a hűségéről (Jer 31,31–34, Ez 36,26–27). A próféták boldog korról szóltak, békéről, az Istennel való közösség kiteljesedéséről (Ézs 11,6–9). Azt hirdették, hogy minden nép keresni fogja majd Isten igazságát – jelenléte helyén, a templomban (Ézs 2,1–5, Mik 4,1–4). És szóltak egy eljövendő uralkodóról, aki Isten nevében, igazságosan fog uralkodni népe felett (Ézs 11,1–5). Ezt a személyt később az Újszövetség már Felkentnek nevezi (görögösen mondva Krisztus, héberesen Messiás), az Ószövetségben azonban ez a név egyszer sem utal az eljövendő korra és az eljövendő uralkodóra. A várt Felkent több mint kétezer évvel ezelőtt született meg. Az újszövetségi szentírók, különösen is az evangélisták e próféták jövendöléseit értették meg az ő életének, kereszthalálának és legfőképpen dicsőséges feltámadásának a fényében.

Márk evangéliuma Keresztelő János fellépésével és Jézus Krisztus megkeresztelésével kezdi az elbeszélését, János evangélista pedig a kezdettel (a világmindenség kezdetével), arról tanítva, hogy Jézus, a testet öltött Ige, maga is Isten (Jn 1,1). Jézus születésének földi körülményeiről csak a másik két evangélista, Máté és Lukács szól részletesen, más és más epizódokat kiemelve.

Máté evangéliuma Jézus nemzetségtáblázatával kezdődik, ezzel hangsúlyozva, hogy a názáreti Jézus miként örököse az ősi ígéreteknek. E nemzetségtáblázat szerint Ábrahámtól Krisztusig összesen negyvenkét nemzedék élt: tizennégy Ábrahámtól Dávidig, ugyanennyi Dávidtól a babiloni fogságig, és még egyszer ennyi a babiloni fogságtól Krisztusig (Mt 1,1–17). Az evangélista ezután arról számol be, hogy Józsefnek, az áldott állapotban lévő Mária férjének álmában egy angyal elmondja: a megfogant gyermek a Szentlélektől van (Mt 1,20–21). Majd így folytatja: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: »Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd« – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,22–23)

Az angyal Ézsaiás prófétát idézi (Ézs 7,14). A próféta háborús időkben, Áház júdai király korában mondta el ezt az Igét, akkor, amikor Izráel és Damaszkusz királya szorongatta annak székvárosát, Jeruzsálemet (vö. Ézs 7,1–17). A születendő gyermek ebben a súlyos helyzetben jelként utalt Isten védelmére, jelenlétére és az eljövendő szabadításra. A neve is jel volt – Immánuel, azaz Isten velünk! De ha az egykori szorongatás (az ostrom) idején gazdag jelentéssel bírt ez a név, mennyivel inkább illik az Eljövendőre, Krisztusra! Józsefnek az angyal ezen a prófétai Igén keresztül mondja el a nagy titkot: Isten fia az ő családjába fog születni. Immánuel – Krisztus eljövetelének öröme sűrűsödik ebben a névben. Ehhez hasonló annak a névnek a jelentősége, amelyet a születendő gyermek kap: Jézus (Mt 1,25, Lk 2,21). Jelentése: az Úr a szabadítás – mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből (Mt 1,21).

Máté evangélista beszámolója ezután a napkeletről jövő bölcsek hódolásával folytatódik. A bölcsek a zsidók királyának csillagát látva indultak útnak távoli hazájukból, és végül Jeruzsálemben, a Heródes király által összehívott főpapoktól és írástudóktól tudják meg, hol kell megszületnie a Krisztusnak (Mt 2,1–5). Azért indultak el, hogy imádják a születendő királyt. Már maga az is, hogy egy csillagot követnek, ősi próféciát juttathat eszünkbe, Bálámnak, Beór fiának a „példabeszédét”: „Látom őt, de nem most, szemlélem, bár nincs közel. Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből.” (4Móz 24,17a) A csillag meghirdette a Felkent születését.