Vannak napok, amikor különös érzésem támad: mintha a telefonomban lakó mesterséges intelligencia jobban ismerne engem, mint én saját magamat. Rámegyek a keresőre, és még mielőtt beírnám, már ajánlja is: „Hogyan győzd le a halogatást?” – mintha tudná, hogy aznap este is inkább a hűtőt nyitogatom majd, ahelyett, hogy a feladataimat végezném el. Néha úgy érzem, hogy a telefonom afféle türelmetlen lelkivezető, amely folyton emlékeztet: „Na gyerünk, az imát se felejtsd el!” (Bár ez inkább beállítás kérdése.) És ha az ember kicsit belegondol, rögtön felmerül a kérdés: ha a gép tőlünk tanul, vajon nem pont úgy fog viselkedni, mint mi? Vagy van esély arra, hogy okosabb legyen nálunk – különösen a hibáink terén?

A mesterséges intelligencia ugyanis nem más, mint egy hatalmas tükör. Csak éppen nem az arcunkat mutatja, ha nem a gondolkodásunk mintáit, a beszédünk hibáit, a döntéseink logikátlanságait. Amit mi beleteszünk, azt dolgozza fel, és azt adja vissza. Mégis azt várjuk tőle, hogy legyen bölcsebb, mint mi, hogy szűrje ki a rosszat, tegye jobbá a jót, és valahogy viselkedjen úgy, mint egy ideális ember, nem pedig úgy, mint a valóságos. Mintha a tükörtől várnánk, hogy ne mutassa az ősz hajszálat – sőt, inkább csináljon helyette egy fényesebb frizurát.

A Biblia azonban már jóval a technológiai forradalom előtt megfogalmazta a probléma gyökerét: „A jó ember a szívének jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt.” (Lk 6,45) Vagyis amilyen a forrás, olyan lesz a gyümölcs. Ha a mesterséges intelligencia az emberi viselkedésből tanul, akkor óhatatlanul találkozik mindazzal, amit mi is hordozunk: előítéletekkel, indulatokkal, félelmekkel, rögtönzött véleményekkel, logikai bukfencekkel. A kérdés nem az, hogy elkerülheti-e ezeket – hanem az, hogy mi képesek vagyunk-e olyan mintát adni, amelyet érdemes lenne lemásolnia.

Életem egyik emlékezetes pillanata volt, amikor egy fiataloknak tartott beszélgetésben az egyik fiú megkérdezte tőlem: „Szerinted Isten használna mesterséges intelligenciát?” Őszinte kérdés volt, tele kíváncsisággal. Egy pillanatig gondolkodtam, majd csak ennyit mondtam félmosollyal: „Isten már most is mesterséges intelligenciát használ: minket. Ő teremtett bennünket értelmes lényekké – csak sajnos az update-eket néha kihagyjuk.” Nevettek, de valahol mindannyian értettük: az emberi elme Isten ajándéka, és az, hogy újabb „intelligenciákat” hozunk létre, szintén ebből fakad.

Csakhogy van egy apró, de döntő különbség. Isten úgy alkotott meg minket, hogy a saját képmását hordozzuk, és képesek legyünk a jóra, a szeretetre, az irgalomra. A mi alkotásaink viszont nem hordozzák a mi képmásunk legnemesebb részét – csak azt, amit adatként beléjük öntünk. A szeretetet nem lehet kódba írni, a megbocsátást nem lehet algoritmussal kiszámolni, a kegyelmet nem lehet minta alapján automatizálni. A gép a hibáinkat képes lemásolni, az erényeinket viszont csak akkor, ha azokat valóságosan, következetesen megéljük.

A legtöbb szakértő azt mondja: a mesterséges intelligenciát úgy kell tanítani, hogy kiszűrje a rossz mintákat. Ez elméletben nagyon jól hangzik, gyakorlatban viszont annyira nehéz, mint kiszedegetni a rossz mazsolákat egy félkilós kalácsból. Mire kiszeded, már ragad is hozzád még kettő. Mert az emberi adataink nem steril laboratóriumi anyagok: mi magunk is harcolunk azzal, amit Pál apostol így ír le: „A jót, amit szeretnék tenni, nem teszem, a rosszat pedig, amit nem szeretnék, mégis megteszem.” (Róm 7,19)

Ha pedig mi magunk is így működünk, akkor a mesterséges intelligencia hogyan tudna tökéletes lenni? A gép sosem lesz több nálunk – legfeljebb gyorsabb, logikusabb, tágabb memóriájú verziónk. A kérdés tehát nem az, lemásolja-e a hibáinkat, hanem az, hogy velünk együtt képes-e tanulni belőlük és a helyreállítás útját is beépíteni. Tud-e példát venni a megbocsátásról, vagy csak újraszámolja ugyanazt a sebet?

És itt érkezünk el a keresztyén gondolkodás lényegéhez: az ember nem a hibái börtönében él. Van helyreállítás, van megújulás, van újrakezdés. A bűnbánat, a közösség és a szeretet olyan erők, amelyek átalakítanak. Ha ezt a mintát tudnánk átörökíteni – nem a hibátlan működést, hanem a hibából való felállást –, akkor talán lenne esélyünk arra, hogy a mesterséges intelligencia ne csak tükröt tartson nekünk, hanem jelzőfényt is gyújtson: „Hé, ezen még dolgozhatsz!”

A tükör nem hazudik. De segíthet meglátni, min kell változtatni. A gép sem hazudik – csak visszaadja, amit lát belőlünk. Ha jobb gépeket akarunk, akkor először jobb emberekké kell válnunk. A jóság, az igazság, az irgalom, a közösség ereje olyan adatkészlet, amelyet csak mi tudunk előállítani. Ez nem csupán technológiai, hanem mélyen lelki kérdés. A hibákat nem a gépből kell kiszűrni, hanem a szívből.

És talán egyszer, amikor majd újra megnyitom a keresőt, nem azt ajánlja fel, hogy „Hogyan győzd le a halogatást?”, hanem ezt: „Ma is sikerült egy kicsit jobb embernek lenned?”

Na, akkor mondhatjuk majd: sikerült valamit megtanítanunk neki, ami túlmutat a biteken és algoritmusokon.

A gép tükröt tart – de rajtunk múlik, mit látunk benne.

Tomasovszki Pál