„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!” (4Móz 6,24) A többé-kevésbé rendszeresen templomba járó reformátusoknak ismerősek az ároni áldás szavai. Istentiszteleteink végén gyakran ezzel az igével bocsátja el a lelkipásztor a gyülekezet tagjait. Megindító a folytatás is: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” (25) Évezredek óta ismételt mondatok ezek.

1979-ben egy izraeli régész Jeruzsálemben, az óváros falaitól kőhajításnyira folytatott ásatásokat. Sírkamrákat tárt fel, és a leletek között volt két aprócska henger is, egyik sem nagyobb egy cigaretta füstszűrőjénél. A közelebbi vizsgálat már azt is megmutatta, hogy ezek vékony, feltekert ezüstlapocskák apró tekercsek a babiloni fogság előtti Júda utolsó évtizedeiből. Kétezer-hétszáz éve kerültek a sírba. Laboratóriumi körülmények között kinyitva őket a lelet még csodálatosabb lett: ősrégi áldás lapult az ezüstön, amelyet apró betűkkel karcolt fel az ókori ötvösmester, majd óvatosan feltekerte őket, hogy többé ne nyissa ki más, és a szöveg örökre rejtve maradjon a kíváncsi tekintetek elől. Áldó igék, amelyeket mindkét esetben az ároni áldás szavai zártak.

A kis tekercseket minden bizonnyal vékony szíjra vagy láncra fűzték, és nyakban viselték. Érdemes felidézni ehhez a 12. zsoltár hetedik és következő versét: „Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst […]. Uram, te megtartod ígéreteidet, minket pedig megoltalmazol...” Lehet, hogy a tisztított ezüstre és az oltalomra tett utalás ezt a később elfeledett szokást idézi: az Úr áldása nemcsak metaforikusan, de szó szerint is összekapcsolódott a színezüsttel.

Idővel az efféle ékszerek viselése feledésbe merült. Érezhették a régiek, hogy a szövegnek mágikus erőt tulajdoníthat, aki nyakába akasztja. Ma sem így használjuk ezeket a szavakat, de azért emlékezzünk az áldás zárására: „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (26) Erre van igazán szükségünk.